Napló

(részletek, nyers)

Szeptember 20, Bukarest

Nahát, erre nem számítottam. Hogy nemcsak honvágy létezik, és hozzá ilyen erősen rámtörjön. Hogy visszamenjek. És ilyen korán, ilyen gyorsan - hiszen alig egy napja jöttem el.  

Azt a szabadságérzést, máris tisztán látom, azt, itt, megtalálni, kétlem, hogy lehetséges. Most kezdem érteni, hogy mit jelent ez a szó, India. De lehet, hogy egész Ázsia ilyen, egyébként, s a kört csak tágítani érdemes.  

Olyan erővel beugrott, hogy a könnyem is kiszökött. (Ha már most ez van, mi lesz, amikor megnyitom a képeket?) (Vacillálok is, hogy nyissam-e meg itt, ezen a gépen. Nagyon intim.)  

Nem akartam folytatni a naplót, most sem akarom – de érzem, ha lenne itt net, máris blogot nyitnék, utó(úti)naplót. A következő utazásnak. 

Mert ez is csak utazás, hiába ismerős minden és mindenki. Érzem, hogy nem az enyém itt semmi. Itt sem. Hogy csak átutazóban vagyok-vagyunk ezen a tájon. Vendégek. (Az élet vendégei.) 

A baki csak annyi, hogy rossz vendégek vagyunk a földön. Turisták – és nem utazók. Not real travellers but tourists. Look what we are doing to the Earth. A turizmus a terrorizmus egy legális formája – az utazás azonban egy hullámhossz, frekvencia.  

Az utazó, ahol csak megfordul, mindenki megpihen, egy pillanatra. A senki földjén, amit magában hordoz. Mikor tovább áll, ami volt előtte, az méginkább lesz, megerősödik. S, aki befogadja, az is megpihen ott, egy kis időre. A senki földjén.

A turista nyomában semmi nem marad, csak éhes szellemek, kiket már csak egyetlen dolog érdekel: a következő turistaszezon. A Koránban van egy szöveg, ami Jézust idézi. A világ, az élet egy híd, bolond aki házat épít rá. Nemhogy nehézipart, autópályát, turizmust.  

Az utazónak nincsen énje. Üres tudattal jár-kel, robotpilótára kapcsol – különben nincs, hogy befogadja azt, ami van. A turista mindenütt otthagyja énjét, a tájat, ahol jár, a maga képére formálja, és közben osztódással szaporodik, csak önmagával szeret találkozni.  

Mint egy rádiófrekvencia: aki ugyanazt az adót hallgatja, megismered, anélkül, hogy szólna. Nagyon kevesen vannak - ha még vannak, egyáltalán. És csak szellemi infrastruktúra kell hozzá, egy bizonyos mentál-plugin, ami vagy megvan vagy nincsen.  

Mert a külső utazás csak ürügy: journey inwards. A turista ezt nem érti. 

Utazni annyi mint a senki földjén időzni. Látni a tejben a vajt, és fordítva, csendben a zajt, és fordítva. A senki földjén ritka a találkozás, de ha mégis az maga a megérkezés. Azért utazol, hogy megérkezz. Hogy találkozz.  

Hogy hazaérj, hogy otthonra lelj. Az otthon, minden utazó legnagyobb és legmotiválóbb illúziója. Ubi bene ibi patria.

Június 25., Delhi

Mit keresek itt? A világ másik végén, 32 fok a karórámon (szart sem ér), idegen város, idegen kultúra. Egyedül. Mit keresek itt, már megint, ugyanabban a helyzetben? Mi hozott engem ide messzire? Minek? S mi hozta Csomát erre a tájra? Mert a külső ok, a magyarok forrása vagy a projekt [yun.ro] csak kis átfedésben van és lehet a belső okkal. De sosem, semmilyen esetben, nem érintkezik, eleve nem érintkezhet a titkos okkal. Három kört futok: egy külsőt, egy belsőt és egy titkosat. Sikerüljön, azt kívánom, hogy ha már otthon a világot megismertem, valamennyire, újra, akkor ezen az úton magamat is megismerjem (H.B.), valamennyire, újra.

Mert amíg fel nem fogja, hogy ez az egész itt csak játék, őrület, addig bukottnak tekinthető (H.B.). There is no hope. At all. So be positive.

Az öreg riksás, aki miután hosszan a szemébe bámultam, visszamosolygott, én voltam. Ez az indiai „minden és mindenki egy”, a legegyszerűbb emberi módon. Másszóval: ahány ember, annyi nyelv, de mindahány nyelv, mind egy ember, egy lény – erre nekünk magyarul nincsen szavunk, van viszont a hinduknak. Egy egész kultúrájuk. (Vagy legalábbis annak az emléke, itt-ott.)

(Bodhisattva: literally, one whose essence is perfected wisdom; one who has almost reached nirvana, but who renounces it in order to help others attin it)

(-)

Június 26., Delhi, tibeti kolónia

Ki van hangosítva a buddhista propaganda, az egész kolónián hallani, nincs menekvés előle – éppen úgy, ahogy Somlyón kihangosítják, vagy bárhol másutt. Az embernek teljesen mindegy, hogy komcsi indulókat harsognak a hangszórók vagy demokrindulókat – korszenvedélyek aktuális megnyilvánulásai. Az is mindegy, hogy repülők bombázzák a várost, vagy tűzijáték van, egy a lényeg: jó nagyot robbanjon.

Június 26,. Delhi

Sosem vágytam Indiába. Hogy Csomát végül mi tartotta itt, hátha megsejtem, utam végére. Hogy végül miért nem tért haza. Tán éppen amiatt, mert mást talált itt, mint amit keresett? Tibetbe sem vágytam soha, sem egyéb buddhista jellegű helyszínekre – így aztán utam sokszorosan különös, és továbbra is inkább belső lesz, gondolom. Buddhizmus, ha van, akkor van, amikor nincs. Aki érti, érti. Utam végére tervezett zarándokhelyek (Agra, Benáresz és Bodgaya) az LP alapján is inkább taszítanak, mint vonzanak – itt és most úgy érzem-látom, elég lesz tiszteletet tenni Csoma dardzsilingi sírjánál. És, nem egy otthoni követ a sírra tenni, hanem egy követ onnan – hazavinni.

Ma egy Nike-pólós higy-tech tibeti szerzetes ült mellém a hallban. Kérdeztem, nincs-e ötlete honnan keríthetném elő Csoma szótárát (a helyi sárga oldalakat böngésztem könyvkereskedőkért); mutatom a repi-képet, ki tudja olvasni, kérdi, ki csinálta – de nem érdekli, nem izgatja. Éppúgy, mint az otthoniakat sem. Így a dolog, újra legalább kétszeresen különös: a Csoma „ügyét” sem értékelték, ahogy az én „ügyem” is freak. Ha lenne blog, közben, arról írnának az újságok. De nincs, és nem is kell. „Együgyű vagyok: nekem csak egy ügyem van.” (H.B.)

Bejártam ma a hatalmas vörös mecsetbe (Jama Masjid). Csodálatos épület – lenne, emberek nélkül: így éppen az vész l belőle, amiért épült. Mellém szegődött egy „vezető”, csak a végén kezdtem gyanítani, hogy átverés (100 INR, vagyis kb. 2,5 USD – ennyit veszítettem). Azt hiszem néma volt, mert ugyanazt a szótagot ismételgette, de mégis megértettem, amit mondott – végig beszélt. Furcsállta, hogy csak úgy le akarok ülni, egy pár perce, nézelődni, üldögélni. Jó látni az élő hagyományokat.

Mert itt akkora a nyomor, a szegénység és a igénytelenség, ha hagynám, hogy megérintsen, abba belebolondulnék – onnan meg már csak egy lépés a dévai sztferencapítvány-féle másik őrület, másik véglet. Nagyon jól élünk mi otthon – csak az ember mindig abból indul ki, ami (neki) van. Csak még ezt az egyet… Csak még egyet. Csak még egy utolsó cigit.

A tibeti kolónia fölött (Majnu Ka Tilla) egész nap különös nagymadarak köröznek – a romantika ma reggel azt mondta bennem, hogy ezek a madarak is tibetiek: követték a menekülteket.

Ma sokat gyalogoltam a régi városrészben – alig láttam nyugatiakat. (Itt én is nyugati vagyok.) A helyiek pedig úgy ragadnak az emberre, mint a legyek. Minden második pillanatban leszólít valaki, többnyire motoros vagy biciklis riksások, árusok, koldusok és gyerekek. Kétszer adtam koldusnak, 1-2 rúpiát, de azt hiszem egyikük sem köszönte meg, egyikük sem mosolygott vissza, vagy valami.

Tibeti kolónia, a buddhista templomnál (egy tágasabb és koszos-büdös tér a sikátorok között), éppen vége a ceremóniának (karmapa-szülinap), egy nyugati fotós srác, egyből köszön, én vissza. Are you here for the show? – kérdi. Will there be a show? – mondom. Kérdi mi járatban, mondom, sőt,  Sylvain Jouty friss könyvét is megeméítem – de sikertelenül: nem izgatja a Csoma-történet.

Olyan elmondani az én utam miértjét, mint arra a kérdésre válaszolni, hogy where are you from. Egyiket sem könnyű megválaszolni. Románia, Hungarian, Alexander Csoma, trekking, Suto-Soto, Tibetan-English dictionary, bla-bla – nagy a köd. Majd kitalálok valamit az ilyen protokoll-alkalmakra. Mondjuk: legyek sima turista from Hungary, jelen esetben ez lenne a legegyértelműbb s a legegyszerűbb. Vagy esetleg Transsylvania?

Reakcióm az áramszünetekre: elé az elemlámpát. Nem a végre elengedhetem magam. Ezt pedig a techno-létnek  köszönhetem. Ugyanis napközben, ha itt vagyok a szobában, néha kikapcsolom a rendkívül hangos ventillátort és a „légkondit”, hogy halljam ezt a világot, ahová csöppentem.

Ha otthon, Vásárhelyen, egy ladaki fickó egyszercsak megjelenne, és egy könyvet keresne, amit egy Ladakból Erdélybe gyalog elvándorló írt volna, rendkívüli helyzetnek tartanám. Én már csak ilyen vagyok. Nagyot kacagnék, és érdeklődnék, mert igen különös történet, mindkettő.

Valóban nagyon érdekes lenne most mindezt egyből egy blogba felpakolni, mellé a ma készült fotókat, aztán reagálni a kommenteknek. De az egy sokkal erősebb köldökzsinór lenne. Elég erősen köt eleve, hogy elkezdtem ide irogatni, köt a nyelv és a világ is, ahonnét jövök, köt a projekt, köt Csoma, kötöm magam én magam. Ez nem igazi utazás: utazni csak úgy, ahogy a csillag megy az égen, csak úgy érdemes. Őket, a csillagokat, csak az elemek kötik. Talán a vándorszerzetesek között vannak olyanok, mint a csillagok.

A köldökzsinórt az internet is erősíti: az az egy-két email. De jó érzés elküldeni, ezeket a rövid, táviratszerű üzeneteket (pici, büdös cellák, 10 perc alatt 2 áramszünet, csak Explorer, s az sincs rendesen frissítve), mert tudom, hogy örülhetnek neki otthon. Én is örülnék, ha egy messzire utazó barátom írna nekem. (Azzá kell válnod, amit kívántál magadnak. Ez a teremtő képzelet? „Amit az ember az imaginációjába helyez, azzá válik.” - H.B.)

Holnapután hajnalban indulok Északra, reggel nyolc óra előtt ott leszek. Félek az oxigénhiánytól, meg attól, hogy ami ott van, az is hidegen hagy. Talán idő kérdése is. Meg legfőképp emberi kérdés: kivel és hogy kerül az ember kapcsolatba.

(-)

Több helyen tapasztaltam: a legkisebb boltban, étteremben is rengeteg alkalmazott van. Többségük, gondolom, éhbérért. Pl. a vendégház éttermében legalább 5-6 srác melózik kb. 5-6 asztalra (plusz a konyhán láttam még legalább hármat). (Egy 3-szor 5 méteres tech-boltban, ahol PeterLa, másfél méteres ladaki segítőm ma éppen i-podot vagy mit vásárolt magának, 6 ember melózott.) Ami érdekes: nincs felosztva, leosztva a munka: mindenki ért mindenhez, és mindenki csinál mindent, ahol éppen szükség van. Mint egy gépezet, ahol, ha az egyik kerék kiesik, rögtön megjelenik a következő kerék. Teljesen folyamatos a munka, átmenet, nincsenek hézagok szünetek. Itt sem, így sem.

Kb. 80 indiai tévécsatorna, meg az HBO. A legtöbb csatornán megállás nélkül mennek a reklámok: minimum egy kis csík a sarokban, egy csík a képernyő alján. India ebből a szempontból heaven: több mint egymilliárd fogyasztó. Ijesztőek ezek a méretek. Hulyítik ezt a népet is, rendesen, mint mindenütt a világban. No hope. Nehéz az álmom, elalváskor. Most már teljes szívvel vágyok a hegyekbe. A Himalájára. S Csoma Tibetországába. (Érdekes, hirtelen, hogy belejöttem a naplóírásba. Elfelejtettem, milyen kézzel írni. Ezért is: örülök, hogy nincs laptop nálam, meg internet.)

Megpillantottam ma magamat a tuk-tuk visszapillantótükrében. Rég nem láttam ezt az arcomat, alig ismertem magamra. Erős voltam és éber (koncentrált), világító szemekkel. Meg derűs. Rádöbbentem nyomban: ma is a hotelben felejtettem a kalapomat.

Június 27., Delhi

Huxley kiszámította, hogy a csend köre évente mennyit szűköl (H.B.) Már ő is észrevette. Alig maradt már néhány folt – aki pedig benne van, az nagyon szerencsés. Itt én csak áttűnőben vagyok, ezen a tájon, így az óriási zaj most nem érint. És, az otthoni pokol (ATV-, motorbicikli-, moped- és autóhadak) most nagyon távolinak tűnik. A vidék, ahová ma hajnali 3-kor indulok, egy ilyen folt – elvileg. Isten engem úgy segéljen.

Különös, ferde tükröt állítottam, akaratlanul, az otthoni emberek elé, s így magam elé is, pusztán az elutazásommal. Pedig nem is egetrengető expedíció, nem is fehér folt a térképen. Ki kért (hogy hozzak valamit), ki küldött (velem vmit ide). Ki kívánt valamit nekem, ki az utolsó percekben kacagva ölelt, szóban, telefonban. Boró fiai kerek-perec kérték a lényeget: „Drágaköveket kérünk.” Mert a búcsúzás mindig tképpen egy összesűrűsödött találkozás. Az értékek kitágulnak, s a szív vagy megnyílik vagy bezárul – erősebben, mint máskor. Vagy magadra figyelsz (kérsz), vagy a másikra (kívánsz).

Örülök, hogy felvirradt a nagy nap, látni akarom már, a kéket, ott fenn, Északon. Várom PeterLa hívását, hogy hol és mikor találkozunk – van még néhány elintéznivaló (könyvkereskedések, ahol tán meglehet a Csoma-szótár; Lariamot kell vennem Dardzsilingbe, malária ellen – amit hoztam ugyanis nem jó oda, mint utólag kiderült, ezt nagyon szépen elintézte az orvosismerősöm gyógyszerészismerőse; pénzt kell váltanom – PeterLa szerint itt jobban járok mint Leh-ben; s ha futja az időből, be kell néznem a Himachal Pradesh Tourism Office-ba, Kanam pontos helyét kideríteni; s, ha még további idő futja, megnéznék egy igazi hindu templomot is).

*

Mégiscsak utazás, igazi: dolgok, amik otthon pillanatok alatt kiborítanak, itt és most természetesek, és hagyom, hogy elmenjenek mellettem. Otthon hagytam a neurózisaimat.

*

Ezt az élményt leírni eleve lehetetlen. A budi-szag, szinte mindenütt, szeméthegyek, szauna-meleg, kiabálás, tömeg. A közlekedés az utakon: káosz. Megállás nélkül tülkölnek. De, összeveszni sofőröket, vagy balesetet, még, nem láttam.

Kedvencem a fülpucis: kezében egy házilag gyártott fülpucolóval melléd áll, s huzigálja a füled. Néhány rúpiáért fülmosás.

*

PeterLa teljesen őrült: jól hátbavág, s a szemembe nézve hangosan kacag, miközben amerikai angol kiejtéssel kérdi: óóuuukááájjj? Állandóan telefonozik, jegyzetel, intézkedik – s közben félvállról elmagyarázza, hogy mi is az a szikh vallás. Nagyon szereti a munkáját, a nagyvárosi pörgést, látom rajta, hogy boldog. Semmi szükség advertisingra, válaszol kérdésemre, állandó kliensei vannak, többnyire amerikai buddhisták, s az újak eljutnak hozzá a szóbeszéd és az ismeretségi hálón keresztül. Ilyen a jó biznisz, mondom. Ő meg: nem kíván többet s többet, még több klienst, még több pénzt – minden jó így, ahogy van. Óóuuukááájjj?

Megvan a Csoma-könyv. Nem a Tibeti-Angol szótár, hanem a Sanskrit-Tibetan-English Vocabulary - buddhista kifejezések, összegyűjtve és angolra fordítva, 200 évvel ezelőtt. By Kőrösi Csoma Sándor. Jobb nem is lehetne. Majd cipelhetem magammal a hegyek közé: két nagy kötet. A tuk-tukon ülve böngésztük PeterLa-val, ő egyből kiolvasta a tibeti betűkkel írott szavakat. A Tibet House-ban találtuk meg végül – előtte bejártuk még a Hauz Village összes sikátorát, hasztalan. 850 INR volt a két kötet -  az kb. 21 USD. Nagyon boldog lettem a könyv miatt. Most már nemcsak Csomát viszem magammal (vagyis ő visz engem), hanem egyik munkáját is – hogy ez a könyv azonban hová visz el engem, az majd kiderül.

A délután fénypontja végül a szikh templom volt. Gyakorlatias vallás, s az emberek ennek megfelelően néznek ki: a yuppie-bisnicár keveredik a muszlim külsővel, meg a jellegzetes turbán. Mindenütt látni őket, egyébként. A templomban üldögélve éreztem, hogy ez a vallás tényleg él. Ott van. Egyik elvárásuk a híveikkel szemben, hogy naponta benézzenek a templomba. Ennek megfelelően megállás nélkül jöttek-mentek az emberek. Középen az oltár (talán a guru sírja), oldalt egy férfi üti a (török-perzsa jellegű) dobot és négy nő énekel – hallani, hogy ez devotional songs. Odébb egy kis szoba, üvegfal mögött: a guru hálószobája – meghajolnak előtte. (Érdekes különbség, a szentjobbhoz képest, ugye. A hálószoba mégiscsak egy intim dolog, még, ha jobbkézzel is.) Kint aztán egy hatalmas medence, rituális mosdás-fürdés, hatalmas aranyhalak. A nőknek külön elkerítve egy rész, belátni nem lehet. Belépés előtt és kilépés után pedig lábmosás.

If you desire to play the game of love,

Carry your head on your palm

In complete dedication;

Then, enter the path of my Faith.

If on this path you wish to tread,

Hesitate not to sacrifice your head.

(Guru Nanak, Slok Vadhik: 20)

A hindu templom ezzel szemben kirakatnak tűnt – lhet, hogy az is volt. Kaptam egy ilyen piros pöttyöt a homlokomra – képzelheted, hogy néztem ki.

Delhi szuper-légszennyezett város. A tuk-tukban éppen a buszok kipufogóival egy szinten ülsz. Ennek ellenére, Delhi, önmagában, és mint az első indiai tapasztalat, máris úgy tűnik, felejthetetlen lesz. Ezt nem lehet sem elmesélni, sem leírni, és a fotó is csak egy csalóka, kiragadott másolata annak, ami itt van. Úgyhogy jöhet a következő: Ladak.

Június 29., Leh

(-)

Mikor először megláttam a hegyeket, a repülőből, elsírtam magam. Gonbo várt – nagy lazán nemcsak a nevemet nyomtatta ki egy ívpapírra, de a képemet is -  na ezen jó nagyot kacagtunk.

(-)

Az ezo-arccal az a baj, hogy látja, amit nem lát, és nem látja, amit lát, annak kedvéért, amit nem lát – ez az ignorancia. A köd, a lila köd.

(-)

Üldögélek tíz percet a napon, jó idő van - előtte beszélgettem egy francia nővel, aki trekkingelni jött. Pas de spiritualité! – szögezte le, rögtön az elején: őt csak a trek, az izom (seulement le muscle) érdekli. Hogyne, persze.

Egy autóbusz, ahol mindenki mobilon beszél valakivel, aki nincs ott. Vagyis senki sincs ott, nincs jelen. Csak a testek. Ezek tulajdonképpen anyagi szellemek. Ezt is ma reggel álmodtam.

Jó nagyot aludtam, nem fáj semmim, csak álmos vagyok. Azt hiszem, eddig már jelentkeznie kellett volna a magashegyi betegség tüneteinek. Lehet, hogy megúsztam. 6 és fél órája vagyok itt. Megyek vissza, aludni.

*

Séta után. Leh központja, egy rettenet. Új-Korond, ladaki változatban, 3500 m magasságban. Rengeteg autó, és rengeteg hangos motorbicikli. Nincs remény. A csend köre, lakott területen, megszűnt. Menthetetlenül.

*

8:50 – megszólalt egy hang: azt hiszem egy minaretből énekelt ki. Ahogy a motorkerékpár hangja egy pár órával ezelőtt szótszórta az energiáimat, úgy szedte most össze ez az énekhang. Ez a hang 200 évvel ezelőtt is éppen így szólt, így hangzott, ugyanezt mondta: Csoma is ugyanezt hallotta, hallhatta, itt vagy másutt.

Június 29., Leh, Friday

„Mert csak egyetlen mű van, a megváltás. Aki nem ezt építi, rombol.” (H. B., Silentium)

(-)

A nagy művek mind jelen idejűek, kortársak. A turba kellős közepében azért fordulok Hamvashoz, azért olvasom, mert letisztázza azt, ami zavaros. Világossá, érthetővé teszi azt, amit a hétköznapi minőség sosem látott és láthat át. „Ahol a bűn túlsúlyra jut, ott elárad a kegyelem.” Ez itt egy zarándoklat, aranyom, és nem egy expedíció. „nem vagyok vallásos. De, különösképpen, teljesen csak a dolgoknak vallásos megértése tud kielégíteni.” Most már látom, hogy Csomát sem tudja megérteni a hétköznapi gondolkodás minősége (pl. ő egy freak, semmi nyoma, hogy a nőket szerette volna), de sem a szcientifizmus sem a neo-nacionalizmus (melyek szerint a magyarság, mint olyan, motiválta őt, meg a fehér folt a tudomány térképén), és, persze, sem a magyar (meg japán) buddhizmus, miszerint Csomában egy bódhiszattvát tisztelhetünk (holott a bódhiszattva minden tulajdonságát-gyakorlatát felismerni lehetne rajta, történetében). Sajnálom, Csoma esszenciáját, létének lényegét, valszeg nekem sem sikerül megfogni. Bár, Tibor szerint ezt majd ott, fenn a Himalájában, az ember megérti. Eddig, itt, ezen a tájon, Csomát a hajnali müezzin hangjában találtam csak. Igaz, a tegnapot átaludtam, s a mait is szinte. Még a holnap is buffer-nap lesz (érzem a mellkasomban, hogy ez itt 3500 m), ahogy pedig kisüt a nap, indulok. Előbb itt Leh-ben, aztán több napra erre-arra, az Indus völgyében – közte pedig webdesign az ingyen-szállásért.

*

Séta Leh-ben. Rengeteg ember, rengeteg autó, rengeteg hangos motorbike. Azon elmélkedtem, hogy ezen a magasságon az égésalapú motoroknak nagyobb erőt kell-e kifejteniük a működéshez, mint lenn – hiszen a víznek is magasabb itt a forráspontja. Ha így van, akkor kétszeresen cumi. Sok a turista, a fancy traveller – kívülről valszeg én is annak látszom. Úgy látom, nagy részük trekkingelni jár ide (olcsó, döbbenetes tájak, stb.), másik, kisebb részük meg spirituális jellegű motivációval (jóga, meditáció, buddhizmus, stb.).

(-)

Azt mondják, ha az ember bennebb merészkedik a hegyek közé, Zanszkárba, az időben is visszamegy: oda többnyire csak a trekkingesek mennek, sok helyre csak gyalog lehet – ők pedig csak jönnek-mennek, s nem hagynak maguk után German Bakery-t, vagy High Life Nirvana Hotel-eket (ezekkel dugvan tele van Leh), hanem inkább csak kólás-dobozokat. Emlékeztetőül, arról a világról, ahonnét jönnek. Hogy a helyi kamasz legyen mire erőteljesen (el)vágyjon, innét. Mint nálunk otthon halnak ki a falvak, a lelkek.

A szobám két udvarra néző fala csupa üvegablak. S a rongyok, amelyek függönyként szolgálnak, természetesen messze nem fedik az üveget. Így aztán non-stop lehet engem látni, gyakorlatilag, mint egy reality-show. A „nyugati tanítvány”, aki írogat a füzetébe, olvasgat, néha kimegy cigizni, elalszik – s egyedül van. Ezzel a tempóval, ezzel a behaviour-rel hamarosan engem is ugyanolyan csodabogárnak fognak tekinteni, mint Csomát egykor. Persze, ezen egyáltalán nincs mit csodálkozni: ős is, én is rászolgáltunk erre a szerepre. Maszkra: csak egy, ez is, a tízezer közül. Hallom a minaret hangját. (Nagyon szürreális: egyszerre, nagyjából egyidőben zendítenek rá, többen is, és elektronikusan ki van hangosítva, recsegnek-torzítanak a hangszórók.)

*

Azt énekli, napi ötször: legyen időd ébernek lenni.

*

Láttam egy plakátot Delhiben, mobilszolgáltató reklámja: zöldségre 500 rúpiát költesz egy hónapban – mobiltelefonra csak 50-et kell költened. Itt Leh-ben is mindenki mobilozik. Ahogy Zsolt mondta: inkább lemondunk a tejről, de az internetet fizetni fogjuk.

*

Érdekes és jellemző: több pénz és alkalom adódott a Csomáról írott könyveket kiadni, mint magának Csomának a munkáit kiadni, elérhetővé tenni. A tibetológia megalpítójáról van szó – annak egyik úttörőjéről, legalább. Rendben van, persze: Kubassek, Csetri könyvét könnyebb olvasni, mint a szótárába belelátni. De akkor is. Annyiféle „népszerűsítő”, könnyebben befogadható formát lehet adni, akár egy szótárnak is. A nagy kérdés, persze, ez esetben is csak annyi, hogy minek? (Lapozom a szótárat, nagyon tiszta-átlátható – igazi kognitív remekmű. Szerencs, hogy nincsenek akadémikus előzményeim: így aztán nyugodtan érthetem, miről van szó. Mármint itt-ott, azt, ami fontosnak bizonyult számomra a buddhizmusból. Pl. a bódhiszattva-gyakorlatok vagy tulajdonságok vagy minek nevezzem őket. Hiszen Csomát tényleg sokan bódhiszattvának tartják. Szerintem is az volt, minden vallási cucc nélkül.)

*

Mutass nekem ilyen embereket, ma. Mint Csoma.

*

Sylvain Jouty, francia író, néhány hete küldte el nekem a frissen megjelent könyvét Csomáról. Címe: „Aki úgy élt, mint egy rinocérosz”. Lapozom a szótár második kötetét, az imént, és ott áll előttem: Nemes of the self-sainted”. Kettő van: egyik, aki úgy él, mint az orrszarvú (magányosan), a másik pedig, aki a társadalomban él. Egy alapvető dilemma, válaszút, előtte is, azóta is. (Telihold van.)

Június 30, Leh

(-)

Még egy hetes sem vagyok úton, de ma már beugrott: milyen jó lesz ősszel visszaérkezni Vásárhelyre (a nyári őrület után), ez a kedvenc időszakom otthon: október és november. Uszoda és hangverseny, meg köd. Hacsak a malária magával nem ragad majd, Dardzsilingben. Malária – mily gyönyörű női név.

Semmi különbség Ázsia és Európa között: egyformán kapjuk be a globálkapitalizmus faszát. Csak a hagyományokban vannak különbségek – de minden igaz hagyomány ugyanazt mondja, ugyanoda vezet. A pácba A szabadság mítoszába.

*

Csoma magányos ember volt. Szerelemnek nyoma nincsen, barátságnak tán itt-ott. Utazni, látni, csak egyes szám első személyben lehet – a kinek meg a többesszám megadatik, azt az istenek nagyon szeretik. Vagy büntetik.

*

Áramszünet. Gyakori errefelé. Három becsületes falusi gyertya ég az asztalomon. Szégyellem magam: Csoma nem Hannah hálózsákkal, bankkártyával, trekszandállal, SD-cardokkal vándorolt Ázsiában 20 éven át, hanem csak úgy. Ennyire vagyok híg őhozzá képest. Ő volt az, aki a tibeti nyelvet a semmiből megtanulta, és megtanulhatóvá tette. Lapozgatom ezt a szanszkrit-tibeti-angol vocabulary-t: igaza volt Tibornak. Csoma tényleg átlátta az egész buddhista világot. Ami a mai angol nyelvű buddhista irodalomban (van belőle annyi, mint a rosseb) már közhelynek számít, nála, az ő Mahavyutpatti-jában benne van, már. Tiszta formában, elsőként. Na ezt kapjátok be, fancy nyugati buddhisták. Too much tantra kinda rots the brain. Közben a két kis sündörgő-forgó ladaki kisján’ (egyiket Padmának hívják) behozta a vacsorámat: rizs, párolt zöldség, nyers zöldség és egy pohár víz. Szóval, nem véletlen, hogy Csoma volt az, aki ezeket a nagy dolgokat véghezvitte, én meg csak legfeljebb a nyomában járok. Bottal üthetem a nyomát. Annak a régi világnak, s az effajta nagy szellemeknek. Közben megint megszólalt a müezzin: jó ebídhez szóul a nóuta. (Végül is: a mai estémet is Csomának köszönhetem.)

Július 1., Leh

Nem az 1300-as Daciák hörgésére, és nem az új autók lükvercpittyegésére ébredek – ezért pedig nagyon szerencsésnek érzem magam. Hétkor szól a karórám, elhúzom a függönyöket, s nézem a tibeti kéket, úgy ébredek.

*

Este 8:09. Készül a vacsorám, a kis ladaki csajok sütnek-főznek a konyhában – a szállásom ingyér van, de a kajára vonatkozó árakat még nem tudom. Remélem nem nyújtanak be utólag egy hatalmas számlát. Viszont Namgyal ma felajánlott egy kis ingyenutat: reggel 6-kor jönnek értem, egy kliensét viszi autóval egy közeli kolostorba, a reggeli pooját megnézni. Ennek nagyon örülök.

Ugyanis ma elkezdtem fotózni. Előbb a központban, a Soma Gompában. Takaros, egyszerű hely, kevés turistát fogtam ki. Aztán felsétáltam a Moravian Mission kisebbik templomába – Csoma tibeti Biblia-fordításai után kutatnék. Bementem a misére is (vagy istentisztelet, vagy mi), tökhitgyüli: egy enthuziaszta szingapúri maca üvölti Isten igéjét, mellette pedig egy másik hindire tolmácsolja (inkább a hinduk térnek át, nekik mindegy; a ladakiak köszönik, jól vannak). A végén valaki összehoz valakivel, persze sosem hallottak Csomáról, de igen, van egy tibeti nyelvű Biblia, of course. Egy kis öreg ladaki (just retired from the government) mintha emlékezne egy misszionáriusra (?) aki Kaza és Pooh körül fordított… Nehezen értettem, amit mondani akart, de aztán csak a Missziót dicsérte végül.

Nagyon agresszív módon térítenek. Szószerint térítenek: utánadmennek, bekopognak a házadba. Mindenkinek kell hoznia, meg kell térítenie még egy embert. Persze, Jézus csak ürügy, a sötétségre, s a hülyeségre. Érdekes pillanat volt: felismertem egy arcot (amerikai, talán), akit a Wongdhen House-ban láttam, Delhiben, az étteremben ült egy hatalmas fekete férfival és egy tibetivel. Az volt az érzésem, hogy egy Van Hoop-banda, szerettem is volna odaülni hozzájuk. Mint utólag kiderült, a fickó misszionárius dologban utazik. Vagyis tényleg egyfajta (fordított?) Van Hoop. És ez azért fontos, mert látom itt ezt a rengeteg turistát, és elképzelek róluk ezt-azt – nagyon csalóka a felszín. Én pl. úgy nézek ki mint egy amcsi (de legalább német vagy skandináv) turista. Láttam ma egy fazont, vagy 50 éves, talpig feketében, motoroscucc, szinte mozdulatlanul itta a chait (mögötte ültem egy bodegában). Aztán felpattant a motorra (nagy pakk mögötte), s elhúzott. Nagyon sokan csinálják ezt: eljönnek Indiába, vesznek egy használt motorbiciklit, s fel is út le is út. (Subwoofert hallok éppen. Nincs remény.) Nekem is nagy a szabadságérzésem egyébként itt.

(-)

A csúcsról körbelátni Leh vidékét, ragyogó kék (ég), rengeteg imazászló. Majd a képek remélem mutatni fogják. Nagyon élvezem a polárszűrőt. Holnap reggel a kisgépet is használni fogom, remélem – befűztem az első filmet. A Soma Gompában felvettem az óriás-imamalom hangját.

(-)

Aztán elindultam a Mahabodhi Központba, gondoltam megkoronázom a napot egy vipasszaná-meditációval. Zárva volt. Menet beköszöntem Namgyalnak, jövet meg utánamkiáltott, behívott. Beszélgettünk a szájtjáról, stb., s elmagyaráztam neki az adwords működését. Szerencsére ez utóbbit nagyon bírom, úgyhogy élvezet volt a google nevében internetbizniszre térítni a ladaki yuppie-t: olyan vagyok mint a szingapúri… Kacagok magamon, s a helyzeten.

(-)

Azt hiszem, a középosztály, mint olyan, kúrta el a dolgot. A „nekem is kell subwoofer - nekem is kell TV” jellegű szemlélet. Volt egy magas kultúra (többnyire vallási vagy politikai) és volt egy „alacsony”, a népművészet. Ez utóbbi tökegyszerű és tiszta, az előbbi meg fel a csillagos égig. Mindkettőt csak bizonyos emberek tudják űzni. A középosztály, a langyi, meg mindkettőt akarja (többnyire fizet érte, hogy lefotózza), egyikhez sem ért, egyiket sem érti - s mindenekfelett szereti a gyomrát, a kényelmet, s azt a hiszemet, hogy ős is mindent elérhet. Lám, itt ülök Nyugat-Tibetben, és ugyanazt az autóriasztót hallgatom, ami otthon Vásárhelyen az ablakom alól eszi az idegeimet. Nincs remény.

*

Ott álltam a (hindu)keresztények között, mint (európai-keresztény) buddhista. A fiatalok most éppen laptopon néznek valami indiai filmet, bollywood. A szomszédban ladaki hagyományőrző együttes szórakoztatja a pénzes turistákat. Folytatom a Silentiumot, aztán ágyé pepik, reggel 5:30-kor kelek.

(-)

„A mítosztalan valóság magatartása a derű. A derű a meg nem zavarható tiszta üresség. Arról ismerem fel, hogy nincs zenéje. Mert nincs ellenállása. Transzparens. Önmagán az egészet átengedi. ”

Július 2., Leh, asszem hétfő

Hatalmas a zaj. Leh egy hatalmas falu. Egyik helyen ordít a menő indiai sláger, a másikon a ladaki traditional music show-hivatal, beleordít a muszlim, aki imára hív, amott a buddhista mormota van kihangosítva – ez Ázsia, azt hiszem. Leh nem sokkal jobb, mint Delhi, ebből a szempontból. Mit tehetek? Elő az mp3-gadgetet, s ellazítom magam. Azt legalább tudom kontrollálni. Nincs remény. Mi vár rám a hegyek között?

Ma reggel korán, Thiksey-kolostor, nem messze Leh-től, ceremónia-terem, pooja-szertartás (állítólag). Idős és fiatal szerzetesek, mondogatják a szent szövegeket, aztán 10 percenként ébresztő: dob, fúvósok – aztán kezdődik elölről. (Áramszünet, gyertyafény mellett írok.) Hétévesforma novíciusok tapicskolnak szerteszét mezítláb, teát töltenek a szerzeteseknek, sepergetnek, stb. Egyikük kifejezetten tiltakozott mindenféle fotós szándék ellen, kacagtam is. Benéztem a hatalmas konyhába is, eszembe jutott milyen volt Dechen Chölingben szakácsnak lenni – kipróbálnám újra, egy itteni kolostorban.

Aztán utána egész nap Namgyalnak dolgoztam. Installálás, alapfogalmak, belefájdult a fejem. Elvitt egy igazi tibeti (és olcsó) étterembe, spenótos-sajtos momót ette, végre tudom milyen az. Nagyon jó! Megmutatott néhány rövidítő sikátort, ahol el tudom kerülni a city-t – hazafelé el is tévedtem, de a séta, az mindig jót tesz.

Itt szinte minden és mindenki koszos és igénytelen. (A „szutykos” Csoma jut eszembe erről.) Annyira, hogy ma én sem mosdok. Le van szarva. Meginogtam. Talán Japánba kellett volna mennem, egy zen-kolostorba. Ahol minden tiszta, átlátható és egyszerű.

Namgyal irodája egyébként átjáróház. Klub. Egész nap jönnek-mennek az emberek, beülnek, dumaparti (ladakiul – semmit nem értek), tea, néha biznisz. Egyetlen szoba, nem is túl nagy, a sláger-főúton. Ma, egyszercsak észrevettem, hogy a szoba/iroda megtelt vörösruhás szerzetesekkel. Leülnek körbe, a székekre, csiripelnek, mosolyognak, julay, julay, Namgyallal is váltanak néhány szót, de inkább maguk között, aztán hipp-hopp, eltűnnek. Kérdem Namgyaltól: ez mi volt, mit akartak? Kacagva mondja, ő sem tudja. Érdekes ember: mindent átereszt magán, nem ítél, nincs egy rossz szava.

Ma egy amerikai házaspárral mentem Thiksey-be, Farkas, with some Hungarian roots. Nagyon nehéz, ha nem lehetetlen, egy ilyen szokásos felszínes touristy beszélgetés során elmondani a Csoma-történetet. Mondom, hogy 200 évvel ezelőtt eljött ide, gyalog. Ah, yeah, a traveler. Yes, but eventually he made the first good Tibetan-English Dictionay, amopng others. Ooh, yeah? I didn’t know that. S akkor hol vagyunk még az eredeticéltól, az otthoni meg a göttingeni évektől, a szanszkrit-tibeti-angol szótártól (megjött az electricity). Nem beszélve erről a bódhiszattva-dologról (Japán) s a magyar buddhisták körében a Csoma-kultuszról (Hungary). Iskolapélda lehetne, az élő multikultira. Egyre szkeptikusabb vagyok, ami a magyarságnak, mint olyannak, az idegenek által való megértését illeti. Nem beszélve az erdélyiségről, amit még a magyarok sem értenek. Érdekes mesét kaptunk a Jóistentől, vállunkra. Ha fogalmazhatok így. (Az electricity táncol: lassan fel, lassan le… S ripsz-ropsz: megint nuku fény.)

(-)

De hát a zen-kolostor sem egy olyan hely, ahol az ember ottmarad. Eh, egy elveszett szédelgő-kódorgó vagyok. S a világhoz egyetlen módon kötődöm: a felém nyájtott bizalmat nem játszhatom el. Ezen túl meg semmi. (Tibor szerint Csomát sem kötötte ennél több a világhoz. Legfennebb ennyi.)

Új útitársam akadt, 195 rúpiáért: A Journey without Goal.

Megszólalt a müezzin. Azt üvölti: a szenvedés sosem múlik el, és soha nem leszünk boldogok. Ezt CTR szokta mondogatni, hogy ez a legalapvetőbb mantra, amiből egy buddhista gyakorló kiindulhat. Semmi lila ezó, semmi protector deities vagy wishfulfilling mantras. Hanem a kőkemény depresszió. Minden ébredés depresszióval jár. Nincsenek ígéretek, sem ebben a világban, sem a halálon túl. Minden metanoiával szemben, ami nem depresszióból – kétségbeesésből születik, bizalmatlan vagyok. Muszáj kiszólnom a konyhába a csajoknak: ladaki technót hallgatnak, s a subwoofer szedi szét az agyamat. Hogy azt a büdöskurvaúristenit.

Június 3., Leh

(-)

A hangszerkészítő Harish Fernandez (Singh volt előtte, de megváltoztatta a nevét) kérdi: what the hell are you looking for in the mountains, you, trekkers? Jó kérdés, s elmondom neki a Csoma-történetet, sőt még az elképzelt installációt ia – ez utóbbi így állt össze ma reggel a fejemben: 108 fotóból lesz 2-szer 108 fotó: fekete-fehérből lassan megtelnek színekkel, hozzá 108 hang és 108 szó/kifejezés a Csoma-szótárból; képenként 30 másodperc, így lenne pont 108 perc hosszú. Lassú, meditatív – hát ennek piaca lenne? Kacagok. A müezzinre várva beültem egy bodegába, chai-t inni – ott láttam egy igazán szép hindu nőt. A ladaki nők nem túl szépek: kemények, vaskosak, darabosak – igaz, amelyik szép (pl. Padma), az tényleg magával ragadó. A szikh férfiak szintén nagyon sajátos jelenség, messziről felismerni őket.

(-)

Kifejezetten örülök most, hogy Csoma nem Nagy-Tibetben kolostoraiban tanult meg tibetiül. Egyik porcikám sem kívánná látni az ismerős kínai módszert, meg amivé tették azt az országot, azt a világot. Még a kolostorokban is kínai katonák őrzik a – mit is? Kirakatból nézheted azt ami maradt még Tibetből, kirakatba téve – s ami maradt, az mind a konzumizmus után vágyik. Kis-Tibet (ahol-vagyok) ezzel szemben szabad: India nem nyomja el ezt a vidéket, s a tibeti menekülteket is befogadja. Annyira, hogy a „tibetan refugee” branddé vált, tképpen: a turistáknak ezzel a névvel jobban el lehet adni a cuccokat – minden sarkon van egy „original tibetan refugee market” vagy „artwork”.

(-)

Napi tízszer ismétlődő helyzet: where are you from, sir? Romania. Aah, nice country. Aha.

(-)

Ja, nem vagyok hegymászó, nem vagyok tapasztalt trekkinger, nem agyok a tudomány embere, rádiós sem vagyok, újságíró is csak inkább hivatástudatból, alkalmanként, nyelvész-nyelvtudó sem vagyok (mi az a négy nyelv a Csoma 20 nyelvéhez képest, s a tibetiből is csak a buddhista „szakszavakat” ismerem, valamennyire), utazó sem vagyok (hiszen minden utazásom sajátos volt, mint ez is most) – legfeljebb fotósnak mondhatom magam. Abban az értelemben, hogy vannak fotóim, rengeteg, és időnként sokat fotózok, izgat a technika. De még fotós sem vagyok: tiszta szívvel csak azt mondhatom, hogy fotóblogger http://webisztan.blog.hu/2007/03/14/uj_geekek_a_kavehazi_oazisokban  vagyok. De, röhej, az is csak egy sajátos fajta: (mondom is Attilának, kevéssel indulásom előtt, hogy ez már nem egy igazi fotóblog: észrevettem, hogy egy ideje elkezdtem inkább koncepciókat posztolni) hiszen innen nem bloggolok – pedig, ha nagyon akartam volna, az is megoldható lett volna. Ehelyett egy kicsit visszaléptem az időben, s maradok á la oldskul. Ki vagy te? – az egyik alapkérdés. Ki vagyok én?

Vajh merre jár a levlista mostanság? Erről, s a kakológiáról jut eszembe: a szarás művészete, itt és most, Leh-ben. Ma, egy bodega budijában. Ajtót bezár. Dzsekit levesz (túl nagy, nem lehet benne mozogni), felakaszt kilincsre. Övtáskát leves, felakaszt. Az elcsent szalvétát a zsebből ki. Leguggol, dolgot elvégez. Töröl. A szalvétákat magam elé teszem, törlés után, óvatosan, hogy ne nyúljak bele – mert a kuka (abba kell dobni a papírt) fedele nem áll meg felhajtva. Törlés végén mindent bele. Feláll, nadrág fel, övtáska helyére, dzseki fel. Kannával lesétál a patakra, megmeri jól, vissza, s a projektterméket leönt, körbe, mindenhol, szépen. Hogy a porcelán (!) állóbudi szépen tisztán várja a köbvetkező klienst. Kézmosás? A patakban, öblítés. Megy tovább a nap.

Nagyon gyorsan telnek a napok. Itt is.

Egy helikopter kb. egy órája köröz felettem.

Július 4.

Ma megismertem a Ladakhi Heart Foundation vezetőjét. Szerzetes. Elég sokat ült az irodában (egész nap nem volt áram; délelőtt egy kölcsönkért generátorral dolgoztunk, de azt délutánra vissza kellett adni, s a második kölcsönkért generátort az istennek sem tudták beindítani, órákon át dolgoztak rajta), nekik is köll egy szájt. Elmondtam a Csoma-történetet, dióhéjban. Szimpatikus, yuppie-monk, dzsippel, alapítvánnyal (szívbetegségek megelőzésével foglalkoznak, meg gyógyítással – van valami jellegzetes magashegységi szívbetegség, amit nem értettem meg pontosan – és az alapítványuk egyik patrónusa maga a Dalai Láma; fogadnak önkéntes orvosokat, úgyhogy, ha gondolod), jó humorral és hatalmas treknapszemüveggel.

(-)

„There is an enormous joke behind the whole thing, a big joke.” (A karnevál humora.) Meg: „The Buddhist approach is not to use any reference points at all – none whatsoever.” And: „Some people are tantric by nature.” Ear-whispered, secret. „Powerful, magical, and outrageous – but also extremely simple.” Semmi tűzijáték. Semmi pénz és taps.

Chamba, a másik kiscsaj a guesthouse-ban, kopogás nélkül érkezik a szobába. Sosem válaszol, ha kérdek, mondok vagy megköszönök valamit. Néha kacag, vissza. Erről (a nonexistence-ről) jut eszembe: egyik híres amerikai egyetemen, amikor bevezették a buddhist studies-t, mint választható tanegység-csomagot (vagy mit), annyira sláger lett a dolog, hogy a diákok pecsétet készítettek „This does not inherently exist.” Felirattal, s az egyetemen mindenre rányomták. Így lesz a buddhista világ egyik alaptanításából pop, hehe.

(-)

Van abban valami, hogy a havasok látványa eltörli (könnyíti?) a bűnöket.

(-)

Namgyal szerint a padumi csávó (akit Gonbo szerzett nekem, szállás és Csoma-info ügyben) nem mást mint a zanglai (?) király (?). King. He has five wives. Na, erre kíváncsi vagyok. J Barackmagot vacsoráztam, egy csésze csájjal. Kicsit meguntam a risz pároltzöldséggel jellegű kaját.

Tervezek egy ilyen patetika-dolgot. Eddig az volt a divat (ha jól tudom), hogy székely földet vittek Csoma sírjára. Én Csoma sírjáról vinnék haza valamit, egy követ, kavicsot. A Marosba, talán, mondjuk.

Érzékelem, észlelem, ahogy a számítógép + internet átalakította nemcsak (a dolgokhoz és) az íráshoz (kéz-íráshoz) való viszonyomat, de az íráshoz kapcsolódó gondolkodásmódomat is. Blogszerűen írok. (Vagy lehet, hogy a blog ilyen naplószerű, mégis? Mindig tiltakoztam a blognak az online naplóként való meghatározása ellen, elsősorban Pollner nyomán – de lehet, hogy tévedtem, mégis.)

36º C Kolozsváron, írja Zsolt. Itt is nagy meleg volt ma (a sok eső után, végre), de furcsa ez a meleg, itt, 3500 m fölött: szandálban és rövidújjúban ugyanúgy bírod, mint túrabakancsban s hosszúfelsőben. Globális felmelegedés, ugyan, ki nem szarja le – tegnap olvastam Hamvasnál: ez a világ égni fog. El fog égni. Ma 2007 van – 2005 tavaszán arra kerestem a választ a franciaországi buddhistáknál (is), hogy mi ez a dark age, amiről a tibeti mesterek beszélnek: úgy gondoltam, a világ mindig ilyen volt. De a kettő nem zárja ki egymást. És, ma, értem már, minden lila new age-es mellékzönge nélkül. Hamvasnál az apokalipszis maga a történet. Nah, sajna, olyan történelemtanárral még nem találkoztam otthon, aki ezt így értette volna – ezért nem tudok semmit a történetről, a mai napig. Mert nem fontos. Csakis a láthatatlan történet lényeges. Semmi más. (Nem lehet véletlen, hogy Csoma nem ment haza Indiából, végül.)

Július 5.

Nah, tegnap este jól bebasztam. Dorje megkínált changgal – ez a helyi árpasör. Jól esett újra alkoholt inni, jól is aludtam tőle. Ők sörnek hívják angolul, nekem viszont inkább a mezőségi fickó jutott eszembe róla, a bornak valamiféle gyönge mellékterméke. Jó fej ez a Dorje. Nem bír egy pillanatra sem megülni. Folyton ugrál, táncol, dumál, kiabál, irányít, stb. Are you cmpletely acclimatised? Yes. Then you’re a Ladakhi! Ha-ha! Rég nem kacagtam ennyit, tképpen, mint mostanában. (Edó felhívott ma az irodában, jó volt vele beszélgetni – bár éreztem a hangján, hogy az otthoni nagy meleg megeszi az életüket.)

(-)

„Trust your nonexistence.” Értsd: legyen meg a te akaratod.

(-)

A főúton szuszogni sem lehet: csak a fekete füst, kipufogott gázok. De nem gond: 5 méterrel odébb kihangosított ladaki néphagyományokon élvezkednek a turisták. Mindent megkapsz, csak fizess érte. Így aztán valóságos felüdülés hazaérni ebbe a kis (vendégtelen) barackfaligetbe. Télen biztosan csendes és ragyogó ez a vidék.

Ma hajnaltól hallok egy generátort burrogni, kb. 5 %-át veszi el a csendnek, folyamatos háttérhang. Irigyelem Csomát, amiért akkoriban csendben volt része – odaadnám értem a 200 évnyi civilizációs különbséget, gondolkodás nélkül. Az is lehet, hogy a kolostorok is, ahová tartok, már fel vannak szerelve ezekkel a generátor-terminátorokkal. Kicsi illúzióromboló, hogy a Csomafilm csendtől túlcsorduló képeit is ilyen szargenerátorokkal vették fel. Mondjuk, a végeredmény igencsak jó lett, meg kell adni. Ma megtisztítottam a fotógépeket, amennyire csak tudtam, fújókával, ecsettel, szarvasbőrrel. Az F80-asban tegnap zörgést észleltem, remélem nem lesz vele gond.

(-)

Mondhatni nagyon szerencsés vagyok: a Himalájában, jót dolgoztam ma, jókat ettem, a Csoma szótárát böngészem, az előbb Trungpát, a blogversenyen J kolozsváriként nyert mp3-lejátszón kedvenc muzsikák. Van tiszta víz, barackmag. Hamarosan egy jót alszom. Egy kis szex most jól jönne, nah, de azért nincs panasz.

*

Nem véletlen, hogy Csoma munkáját kevesen értékelik: nem elég filológusnak lenni ahhoz. Végy a kezedbe egy tibeti nyelven írott könyvet vagy tekercset, s képzeld el milyen lehet ezt a tökidegen nyelvet felfedezni, kihántani, ízlelgetni, s apró falatonként elemeire bontani. Csakis, ha gondolkodását megérted - csak akkor tudsz idegen nyelven, ha azon a nyelven gondolkodsz. Ha azon a nyelven keresztül látod, érzékeled a világot. Hiszen mindent a nyelvünkön keresztül látunk -  a magyar nyelvben például a yun nincs, így számunkra nem is létezik.

Nagyon szeretnék egy fiúgyermeket. Születésétől, amíg felnő, s utána is. Az anyjával együtt. De én sem fogom túlélni az 50º C átlaghőmérsékletet. Hacsak jó északra nem megyek. Megyünk.

(-)

„Instead of boycotting the samsaric setup, we are fully and personally involved with it. Vajra nature: not being taken by any kind of seduction.”

Július 6., péntek

Some days are better than others. Ilyen ez a mai. Úgyhogy ennél többet nem is írok. Transmission means the extention of spiritual wakefulness from one person to someone else. Wakefulness is extended rather than transferred. The transmitter extends his own inspiration. Generating wakefulness and inspiration.

*

Ma van a Dalai Láma sznapja.

Július 7., Hemis

(-)

Az izraeli nő nagyon érdeklődött Csoma (?) iránt, jó alaposan kikérdezett, én meg jól kidumáltam magam. Sok-sok történetből áll (ma) össze a Csoma-történet, és mindenikre én is újra rácsodálkoztam, miközben meséltem. (De jó lehet fotógép, napló, s minden egyéb nélkül  utazni, céltalanul.)

(-)

Itt, Hemis-ben vagy 400 szerzetes él, de sokszor és sokat vannak távol, főleg nyáron, így bőven van szoba, kiadni. Az ára: as much as you think.

(-)

Az iskolához keveredtem, , fotóztam a kölyköket, aztán körém sereglettek. Nemigen beszélnek ők angolul, így aztán viccből visszamondtam nekik valamit, amit az egyik lurkó mondott, ladakiul. Lett nagy kacagás – ezt játszottuk egy darabig, aztán egyszercsak valaki felszól a lépcsőről: Tea? A tanító, szintén szerzetes, behívott s teával kínált, elbeszélgettünk. Holnap lesz könyvbemutatója Leh-ben: a tibeti nyelvről írt egy értekezést. Odaadtam neki az ajánlólevelemet is. Hallott valamit Csomáról, és ajánlott két tudóst Choglamsarban, akikhez szerinte érdemes lenne elmennem. Van egy könyve: a ladaki kolostorok története, leírsása. Kérésemre lefordította a Puktálról írtakat (a puktális kolostorban Csoma közel 2 évig élt). Pl.: egyik nagy és híres láma (tán éppen az alapító) számára a puktális kolostorban felhúztak egy sztúpát, és azt mondják, teliholdkor kellemes illat árad belőle. Kacagtuk: majd letesztelem, mikor odaérek. (Az indiai hinduk, a módosabbja, úgy jár ide, Ladakba, mint nálunk otthon pl. Sinaiára vagy Tusnádra. Felülnek a fapados repülőre, oszt kész.)

(-)

Jól elfáradtam, hallod. Fekszem hanyatt a matracon, 3660 m magasságban, és mosolygok magamban. Hogy itt vagyok a világ tetején, és minden rendben van. Tegnap, még Leh-ben, alig aludtam: techno-subwoofertúl zúgott az agyam és az ház egész éjjel. Vagy autóból szólt, vagy van a közelben valami diszkotéka. Lássuk tehát milyen meglepetéseket tartogat ez az éjszaka. Terveim szerint holnap a tyúkokkal kelek.

Hemis belső udvarát fel lehet ismerni: több magyar és külföldi dokfilmet forgattak itt, fesztiválokkor. Amikor maszkos táncokat járnak a szerzetesek. És van itt egy 12 (?) méteres thanka, Padmaszambhavát ábrázolja, ha jól tudom, és csak 12 évenként veszik elő: olyankor aztán mindenki elzarándokol ide, hogy lássa. Igazán archaikus építmény ez is itt, eldugva, a sziklás hegyoldalhoz bújva, kis sikátorok meg ösvények. Megjött Tundup házigazdám, megyek takarót kérni: nem hoztam hálózsákot magammal.

(-)

Kétlem, hogy Csoma járt volna itt, hiszen minek? Ő nem turista volt, hanem utazó. De hiszen nem utazó volt, hanem kereső, kutató. Mi lehet annak az embernek a fejében, aki húsz nyelvet, és így húsz világot ismer?

(-)

Az erős napsütés kiszárította, megkeményítette a szakállamat-bajszomat, viszket. Azt hiszem ezekben a kolostorokban nem gyakorolnak samatha-vipasjánát – hanem tanulmányozzák a szent szövegeket, imádkoznak (mantrák, pooja, stb.). Olyan lurkónak tűnik a többség, elsőre, idős-fiatal egyaránt. Elvannak itt a srácok. A kivétel valszeg itt is ugyanannyi mint másutt. Magyaréknál nem találom a kalyanamitra kultúráját. Azaz egyetlen apró nyomát: Csíkban a szerzeteseket barátnak hívják. Ejsze ennyi.

Azt hiszem a headlama tartja össze ezt a közösséget, a kolostort. Tundup elérzékenyült, amikor kérdeztem, hogy ki az ott azon a nagy bekeretezett képen. Érdekes, hogy nálunk csak falun volt ilyesmi, pl. a pápa képe a falon, vagy egyéb szentek. Elég rövid az út egy láma-fotótól a megasztár-poszterekig. Egész más a hangulata, az előbbinek. Az energiája  szobának – minden ezo-fíling nélkül mondom ezt. Megyek pisilni – fel a tetőre. Mert ott van a budi, létrán kell felmenni, közben nézem a csillagokat.

*

Nah, elszívtam egy utolsó cigit a tetőn, felettem a tejút, alattam a Hemis Gompa. Arra kértem az összes buddhákat és bódhiszattvákat, inkluszíve a mienket, Csomát, hogy ma éjjel csak jó szellemek látogassanak szobámba-tudatomba, s ne legyenek már végre rémálmaim. Apropó: tegnap este újra rácsodálkoztam az izraeli nő szemével, hogy: egyetlen ún. bódhiszattvája van a nyugati világnak, valamennyire hivatalosan is elismerve, a Dalai Láma által is, s az nem más, mint mösziő Csoma.

Július 8.

Úgy látom, a buddhák és a bódhiszattvák jobbnak látják, ha a dolgom nehezebb lesz, és nem könnyebb: egész éjjel különös és erőteljes álmok gyötörtek. Esik. Ésszerűnek látom továbbindulni, aztán, ha útközben valahol kivilágosodik, ott megállok.

*

Most képzeld el, hogy 200 évvel ezelőtt milyen földrajzi és szellemi fehér folt volt Tibet. Az izgalmat, amit Csoma érezhetett, amikor végül belevetette magát. Filológusként (a tibeti nyelv), teológusként (a buddhizmus) és utazóként (a felfedezés). Harmincvalahány évesen.

(-)

Másik útitársam  a Csoma-legendárium (Magyar Rádiós rádiójáték) és a Csomafilmből kimásolt néhány nóta – Szemző zenéje-világa és Sári László szavai, többnyire. Hallgatom, s látom magam egy fél évvel ezelőtt, télen, ahogy hallgatom ugyanezt, otthon, és próbálom elképzelni, milyen ott. Vagyis itt.

*

Most, hogy úton vagyok, tisztábban látom a diszkurzív tudat működését. Ahogy egyik cseberből a másik vödörbe gondolom magam. Ha meg az éberségnek helyet adok, akkor mosolygok mindkettőn – nem tűnnek el, túl sok minden történik ahhoz, kívül-belül. De múlandó természetük szembetűnőbb, mint otthon, a megszokott életkörnyezetben, ritmusban. Erről beszélt Hamvas is, amikor azt írta, hogy utazáskor az ember önmagát ismeri meg. Otthon meg a világot. (Lebarnultam, mint a traktoristák. )

*

„Ez az ember ma már nem lehet példa számunkra, mert hazáját elhagyta és oda soha többé nem tért vissza. A világban hontalanul csavargott. Magányosan élt, családja nem volt, utódokat nem nemzett. Az angoloktól pénzt fogadott el és a pénzért őket szolgálta. Az eredeti célját nem érte el. Az őshazát nem találta meg. Csupa kudarc volt az élete. Az ilyen emberre nincs miért büszkének lenni.” Elhangzott Kovásznán, 1994-ben, egy emlékünnepségen. (Kubassek könyvéből)

Július 9.

(-)

Láttam ma 3 galambot egy villanydróton – tán ez volt a nap legtantrikusabb élménye. Nagyon laza lehet évekig élni Indiában, mint teszik egyesek, rendkívül nagy a szabadságérzés itt, tényleg. 

(-)

Július 10., kedd

Thiksey-ben ébredek. Hajnali ceremónia a szerzetesek között. Több a tourist-group mint a szerzetes – így aztán inkább kint mászkáltam. A novíciusok között sokan egyből rávágják, ahogy emelnéd a gépet: no photo!, durcás-agresszíven – tele van a tökük a sok turistával, akik őket, mint kirakatbábukat kezelnek. Megjelennek, félóra-óra, kitt-katt, oszt kész, vissza a kényelembe. Másrészt meg igyekeznek kihasználni, látszólag a javukra: vendégházak épülnek, éttermek, szuvenírsoppok. Lesz itt még spiritual shopping center.

(-)

Nemigen látni itt boldog kutyát, többnyire mind alszanak. Lehet, hogy télen magukhoz térnek, talán. Időnként látni katonákat, olyan lazán lóbálják a gépfegyvert, mintha retikül lenne - elég ijesztő; számomra a fegyver(kezés) az egyik legnagyobb nonszensz. Fő különbség a székelyek és a ladakiak között (a nagy hasonlóságon túl), hogy ez utóbbiak buddhisták: így aztán nincsen felettes én (míg a katolikus székelyeknől mindent a szakállas Jóisten határoz meg, fenntről), így aztán nemcsak töktoleránsak, de mivel nincsen elnyomás, a vidámság, a derű, az életöröm teljesen szabadon áramolhat.

Egyébiránt meg: jaj, annyi köze van a keleti népeknek a Buddhához, mint a nyugatiaknak Jézushoz. Nincs remény, aranyom, táncra zápok!

(Nagyon érdekesnek találom, újra, az 5 buddha-család leírását. Gyakorlatiasnak, egyszerűnek, használhatónak. Az ember, ha elég érett, magára ismer bennük, s megérti a logikáját. Semmi ezo, semmi tűzijáték – tiszta és átlátható pszichológia/tipológia, alkalmazható és inspiráló.)

Basically, transmission is the meeting of two minds. (Trungpa) Semmi több. Ezért olyan ritka, az éberség hagyománya. Olyan egyszerű, alapvető dolgok, amiket nagyon elfelejtettünk. Na jó, nem mindenki, azért néha történnek találkozások. Azt mondják, ha az ember készen áll, a találkozás megtörténik – ez így is van: látom már egy pár éve, hogy a vágyak csakis azért vannak, hogy teljesüljenek. De azt is mondják, hogy van, aki leéli az életét igaz találkozás nélkül (lásd pl. a hatodik faj, Hamvasnál). Azt hiszem mindkettőre a szemlélődés a legjobb megoldás. Én ezt gyakorolom. (A repülőgéppel való utazás gyakorlatilag már teleportálás – vagy annak az archetípusa. Ahogy a motorizáció „rossz szellemekkel” szórja be a földet – hogy megint archaikusan fogalmazzak. A jövő már rég itt van, csak sokkal egyszerűbb és kevésbé romantikus módon mint ezekben a pop-filmekben.) Egy kétnapos boci szaladgál az udvarunkon. Sír az anyja után, aki egy kerítéssel odébb van, talán legyengült, s ezért választották szét őket. Még botladozik, ha elfárad, miután összevissza szaladgál a barackfák között. Szólítja az anyját, az meg válaszol. Micsoda könyörtelen élmény lehet a méhből kibújni.

*

Once we give up our heart and brain, the magic begins.

*

Néhány napja a kultúrsokkról beszélgettünk (multikulti társaság). Mondtam, hogy nekem olyan csak egyszer volt, egyetlenegyszer. Amikor először Magyarországra érkeztem.

*

De könnyen lehet, hogy az éberek köszönik, jól vannak, és én alszom.

Július 11.

Van egy nagyon öreg ladaki ember, a ház tulajdonosa, a szomszédban lakik a családjával – minden reggel héttől (de lehet, hogy már hattól) nyolcig gyakorol, mantrázik, stb. Az emeleten egy külön szobája van erre a célra, mint minden ladaki-tibeti házban, amolyan imaszoba, csak valással kapcsolatos tárgyak, képek, thankák, mandalák, szobrok, könyvek. Pár napja bekopogtam (Dorje mondta, hogy nyugodtan tegyem) s bár nem hívott be, csak nézett, a földig hajoltam, ahogy illik, s bementem. Leültem mellé, hallgattam, néztem. Azt hiszem mandala-felajánlásokat végzett, rizzsel. Egy szent könyvből recitált, tibeti nyelven, néha mantrázott. Nem szólt hozzám. Nem vagyok benne biztos, hogy örült a jelenlétemnek, de nem rakott ki.

(-)

Tegnap itt járt Tundup, aki szintén travel agent, és aki Theta faluból van – Theta Szangje Puntszog faluja, ő volt Csoma „lámája”. Mondta, hogy a puktáli kolostorban a Csoma-szoba (?) nagyon rossz állapotban van – és 250 dollárért feltesz nekem oda egy fémtetőt, hogy ne ázzon be. Mondtam neki, ilyen céljaim nem voltak, de majd megnézem, ottjártamkor, lefotózom, hazaviszem. S ki tudja, tán lesz a projektnek folytatása is: becsületes Csoma-emlékszobák kiépítése ezekben a kolostorokban. (Ma végre nem rossz álmokból ébredtem, hanem ellenkezőleg.)

*

Megismertem Gonbóék szerzetes-tesóját, a másik Dorjét. Nagyon tetszik neki a Csoma-szótáram, meg akarja rendelni a könyvtáruk számára (Center for Buddhist Studeis, Choglamsar). Megtudtam, hogy a csomo tibetiül apácát jelent, a láma female verziója. Mikor mondom, hogy Csoma, minden ladaki azt hiszi egy csomóról beszélek, vagyis egy apácáról – így aztán mindig kacagás van. Monk-Dorje nagyon drága ember. Eleinte nagyon zavarban volt, enyhén reszketett. Megdicsérte a buddhista nevemet. Megintcsak az volt az érzésem, hogy illetlenség itt rövidgatyában flangálni. A ruháim száradnak, 32 fok van árnyékban, reggel 10 órakor.

*

Furcsa leülni az internet elé, az elmúlt másfél év hétköznapjai elé, tképpen. Így, hogy nem sok embernek írok, elég decens mennyiségű mail érkezik, kb. 4-5 ember. Nagyjából egy óra alatt végzek a levelekkel. Különös, ahogy ezek az emberek ugyanabban a „világban” vannak, ahol hagytam őket. Hamarosan újhold lesz, érzem is, hogy visszaestem. Nincs remény, égni fogunk.

*

Mindig mindenhol mindenki megkérdi: where are you from, Sir? Romania, mondom. Erre tegnap a shey-i kanyarban bodegájában a pincér rávágja: Aah, Nadia Comaneci! Yeaah!!

*

A zene, a jó zene, mindig visszaadja a jelent. Ilyen értelemben is, a legérdekesebb útitársam a Csomafilm zenéje, egyszerűen és minden alkalommal lelassít, kinyit. Rendkívül éber muzsika (s ezzel a szóval remélem nem sértem meg mösziő Tibort), ugyanakkor könnyű, mint a napkelte.

Van, aki Csoma kamaszkori , két barátjával együtt tett fogadalmát említi, ami a magyarok származási helyének felkutatását illeti. Hogy mi lehet ennek az alapja, valóságtartalma, azt én nem tudhatom, ahogy más is csak találgat-tapogatózik – de az ilyen kamaszkori fogadalmakra, majd az abból való eszméletre, netán ami a hozzájuk való felnőttkori ragaszkodást illeti, ezekre emlékszem, ezeket én is, mint mindannyian, megélem. Padma hozott nekem egy csésze teát, anélkül, hogy kértem volna. J Azzal ahogy bújom a Csoma-szótárat, tképpen egy nyelvészeti-kulturális pop-thrillert élek meg: egy szót keresek. De, könnyen lehet, hogy az már egy új szó, és a Mahavyutpatti, amit a 9. században állítottak össze nem tartalmazza. Let’s see. Kacagok, magamon, meg a helyzeten, ahogy az ember gondola egyet, aztán kettőt, hármat, s így tovább – és egy adott pillanatban ott ül a Himalájában, előtte egy nejlonziplokban 10 negadoboz, rakosgatja őket ki-be, keresi, hogy melyik az, amit még be lehet fűzni a gépbe. Tegnap azon kacagtak a srácok, mikor PeterLa mesélte nekik a malária elleni gyógyszervásárlást Delhiben, hogy majd Dardzsilingben, a Csoma sírja mellett ott lesz a Zoltóé is, szintén malária. Így hívnak engem itt, Zolto, ezt könnyen kiejtik-megjegyzik. (Vajon a tibetiek tudják tibeti karakterekkel használni a Messengert?)

*

Van valami nagyon jó érzés és nyugtató abban a (munka)folyamatban, ahogy az obit és a szűrőket vagy a vázat tisztítom. (Lehet, hogy a kései vacsorák miatt voltak a rémálmaim: a ladakiak ilyentájt, este 10 felé kezdenek el vacsorázni.)

Juli 12.

Írhatnék megint egy csomó mindent, hogy merre jártam, mit kacagtam, min bosszankodtam, kinek melyik mechanizmusát magyaráztam el az internetnek, stb. Stb stb stb. Sajnos, olyan vagyok mint Csoma: mindig kész arra, hogy amit tud, azt megossza bárkivel. Keresem, kutatom, mi értelme ennek az egésznek. Egyet találok: van egy kép a gépben, hatalmas kékkel a háttérben, vörösruhás monkpurdékkal; talán az a kép, az lehetne, az értelme, amikor már sikerült hazavinnem. Bullshit az egész világ, s mi mindannyian szardarabkák vagyunk benne. Hiszen újhold van.

Július 14, szombat

Idegenekkel legjobb piálni, hogy egy hullámhosszra kerüljünk. Éjfél utánig ittuk a sört (Godfather) az udvaron, Dorjével meg Gonbo apósával, közben a csajok főztek nekünk, s megetettek. Egy adott ponton mind benn roptuk, a ladaki slágerekre. Kb. 6 csaj volt itt, szgről-végről mind rokonok, ugyanabból a faluból. Dorje hozza ide őket, dolgozni, így segít rajtuk. Nyughatatlan lélek, állandóan pörög, ő is vezet egy civil szervezetet, a ladaki munkanélküliekét, és harcol a kormánnyal: az alkotmányban igenis benne van, hogy az államnak minden tanult fiatalnak munkát kell biztosítania. A csajok mind imádják őt, ő a nagy kedvenc – mondta is, hogy ez már néha teher. 30 éves, még nem házasodott, és ez itt (is) ciki. Azt mondja, a trekkingben olyan fürge, hogy mindig előreszalad, s szundít, míg a többiek beérik.

(-)

A kertben ülök, jönnek be a kapun, s Gonbo lánya felkiált: né, a Buddha. Gonbo kacag, felmutatom nekik az égő cigimet: Yes, the smoking Buddha!

(-)

Csögyal ígért még egy ajánlólevelet, tibetiül, a ladaki kolostorokk egyesületének vezetőjétől  - szerinte az sokkal jobb lenne nekem, hatásosabb. Ja, ugyan ki ismerné itt Mireisz Lászlót? Vagy a .hu buddhista főiskolát. (Mireisz sztem nem is tudta mit írt alá.)

(-)

Vannak ezek a szcientifista Csoma-kutatók. (vagy minek nevezzem, ebből a szempontból), akik fanyalognak, nevetnek (elutasítanak) azon, hogy Csomát van, aki bódhiszattvaként tiszteli (sokan). Nem az a gond ezzel, ebben a kérdésben, hogy Csoma bódhiszattva lett volna-e (vagy sem), hanem egész egyszerűen ezek az emberek nem tudják, hogy mit jelent az, bódhiszattva. Ennyi, s nem több. Az éberek világa közös – a többiek mind különbejáratú trippeket-álmokat élnek. Hogy Csoma bódhiszattva lett volna-e, vagy azon filózunk, hogy volt-e szerelme, egyszer életében vagy sem, hogy kém volt-e vagy sem, vagy buddhista gyakorlatokat is végzett-e vagy sem, hogy boldog volt-e Indiában végül, s ezért nem tért haza végül, vagy akármi – ez mind mellékes. Ez mind mellékes – végül.

*

Ahogy megszólal a müezzin, minden összesűrűsödik, egyfajta yun ez, focal energy. Összegyűjti az embert, egy pontba.

(-)

A srácok révén inkább az igazán érdekes emberekkel szoríthatok kezet, nemcsak helyiekkel de idegenekkel is, akiknek így vagy úgy a sorsuk összefonódott ezzel a tájjal. Magyarán beleszerettek ebbe a világba. Csomának is, az erdélyi reality („Sietnem kell e földről, hol még az érettebb emberek is tele vannak előítéletekkel.” – mondja, 1819-ben, Ujfalvy Sándor barátjának + link: Szilágyi Ferenc könyve) és Nyugat-Európa után Ázsia egy merőben új (alap)élmény lehetett. Nem érzem idegennek ezt a világot, sőt. A por, a mocsok, a szagok néha lefárasztanak, de alapvetően itt is otthon vagyok. Vagyis: ha el tudnám engedni mindazt, ami otthon van, amit otthon hagytam – a kár itt is maradhatnék. Nagyon élvezem a munkát, amit a trekking-srácoknak csinálok. Itt is, otthon is a motorbiciklik uralják a hangokat. Edó azt írta ma, hogy a gyomrában érez. Bár nem köteleződtünk el egymás iránt – Neki nem okozhatok rosszat.

Lábjegyzet:

Július 16., hétfő

(-)

Megérkezett a magyar csoport Leh-be, találkoztam Csabával. Mint mindig, most is örültem neki, jó ember. Jó volt magyarul csicseregni egy kicsit. (Egyik turistatársával is találkoztam, hát tőle kirázott a hideg – hiába, na, kiütésem támad a magyarisztániaktól.)

(-)

Július 17., kedd

(-)

Ma kerültem először olyan budiba, ahol semmi lehetőség nem volt budipapír-használatra – egész érdekes tapasztalat az éppen, hogy folydogáló csapból érkező-csepegő vízzel gyúrni a szart a seggemben… Még szerencse, hogy találtam egy szappant utána. Nem egy tragédia, nem panasz: ez India-szerte töknormális dolog, és azon csodálkozom, hogy-hogy csak most találkozom vele.

(-)

Július 18., szerda

(-)

Holnap indulnom kell. Nem hittem volna: nehezemre esik itthagyni Leh-t. Minden negatívum ellenére ez egy nagyon pozitív hely – azt hiszem, például a türelem gyakorlatát itt nagyon jól el lehet tanulni a helyiektől. Sőt, a stressztől való szabadságot is. (Dorje magyarázza az utamat, az asztalnál, unokatestvérének: Alexander Csoma was a great Buddhist. Mondom neki: nem, nem, semmi jel nem mutat arra, hogy buddhistává vált volna. A szemembe néz, mélyen, vigyorogva, azokkal az őrülten izzó szemekkel: You’ll see. You’ll see in Zanskar. S kacagunk, mind.)

(-)

Július 19., csütörtök

(-)

Lamayuru. Valahogy megtaláltam azt a kis nyitott csörtent a kolostor fölött, ahová Zoli küldte a tekercseket, vissza. (Évekkel ezelőtt csente ki onnan, és vitte haza. Bedobtam, a korkárdával együtt.) Mission accomplished. Ezzel utam első fejezete nagyjából végetért, holnap csatlakozom a többiekhez, akikkel 10 napig gyalogolok majd együtt a hegyekben.

(-)

(Itt mindenki, folyton és jó hangosan harákol.) A ladakiak igénytelenek. Nagy a szívük, rendesek – de igénytelenek. Nem tudnak tisztaságot tartani, és főzni sem nagyon – nem csoda, hogy az egyetlen leh-i ladaki étterem (Aluya, a ladaki munkanélküli fiatalok egyesületének projektje) Leh legeslegközepében, inkább kuriózum, mint valódi étterem – illetve nagyon olcsó. Minden valamire való éttermet-vendégházat hinduk vagy tibetiek vezetnek-kezelnek. Kulturális dologként értelmezem, az igénytelenséget: nincs igénye a tisztaságra, megvan nélküle is.

Lefelé jövet a kolostorból, az első vendégház, ahová szállásért betértem, egy ladaki család otthonában van berendezve, egy kétágyas szoba, csupa ablak a fal, fenséges panoráma. Lurkók leskelődnek, senki nem beszél angolul, nem is túl tiszta, de nem zavar, s van egy attached bathroom is. (Megeresztem a kagylóban a vizet, végre megmosakodhatok, szappannal: a víz a kagyló alján rá a cipőmre.) Szóval, basic room, kedves, autentikus ladaki arcok, olcsó, leülök. Valahonnan a közelből egy subwoofer adja a ritmust. A soundtrack-et, utazásomhoz. Kb. 20 perc múlva felállok, s megyek – nem tudok figyelni semmire csak a dobgép tompa ütéseire a háttérben, a tarkómban. A csendet, azt irigyelem Csomától, hogy neki volt része benne – a techvilág előtti csendet. (Sőt, asszem Zoli is megtapasztalhatta a ladaki-himalájai csendet: amikor ő járt itt, még nem ilyen volt ez a világ. Pl. tudom, hogy ezt az autóutat, ami behoz Lamayuruba, ittjártakor csak tervezték, még nem létezett.) A kolozsváriként nyertem-mp3-lejátszó is bekattant: nem hajlandó csak ugyanazt a 3 nótát lejátszani, folyton – szart sem ér, akár vissza is adhatnám nekik. Túl sok gadget nem tesz jót az embernek. Sőt, (mentál) plugin sem kell sok, legfeljebb egy – nem is, inkább csak maradna egy (tökéletes) OP-rendszer, az lenne az igazi. (Nem mindegy, hogy sztereotípiákban vagy archetípusokban látod a világot.)

*

Örömében mantrázik. Shey-ből hazafelé, a buszon, ült 3 öreg szerzetes egymás mellett, nagyon fel voltak dobódva, dumcsiztak – s néha rázendítettek egy-egy mantrára, egyik elkezdte, a másik folytatta, harmadik befejezte – s jó nagyokat kacagtak hozzá.

Július 20.

Miről társalognak az utazók? Első: where are you from? Második: first time here? Aztán: a helyi körülmények és emberek, ki mit látott már, és merre tart éppen. Végül: a global warming – ez kihagyhatatlan: mindenki mindenhol érzi, tapasztalja. Gondolkodtam, hogy egy ilyen különös ember, mint Csoma, miről társaloghatott? Eszembe jut: a bódhiszattva, bár nem feltétlenül kezdeményező, mindenkivel el tud társalogni, beszélgetni. Mindenkivel a maga szintjén – erre is gondolok, amikor azt mondom: ahány ember, annyi nyelv. Azt mondják, egy külső körben az ember egyszerű dolgokról kommunikál, pl. a fentebb felsoroltakról. A belső körben már az érzelmek szintjén kommunikál: a másik felé feltárja érzelmeit (ha az éppen vevő rá, akkor látja, hallja, érzi) és ugyanakkor fogadja a másikéit. Ez egyfajta alacsonyabb metakommunikáció. A titkos, legbelső körben pedig az ember esszenciájával lép kapcsolatba, ez túl van a glob-felmelegedésen és az érzelmeken is – hiszen ez utóbbiak is csak por a tükör felületén. Az ilyen találkozás olyan, mintha két éles tükröt egymással szembeállítanál. Lesz belőle Indra hálója, és a találkozás kétségektől mentes lesz. Azt hiszem, egy felébredett ember így kommunikál. A bódhiszattva, ahogy József Attila (?) is megálmodta: fekszik, kiterítve. Tessék, nyugodtan körbe lehet szaglászni, bele lehet túrni a beleimbe, be lehet turkálni a belső szervek közé, ki lehet venni a szívemet, meg lehet fogdosni, le lehet fotózni, stb. – ez vagyok én. És te? Te ki vagy?

Július 21., Wanla

Egy igazán glüklich-nap, volt egy kisebb hágó is, közel a négyezerhez, nem volt gond. Volt pl. egy nagyon szűk szoros, na ott, eszembe jutott Csoma, ahogy célja felé tart, Zanszkárba, ahol az írástudás, a szent buddhista szövegek ismerete a mai napig állítólag a legerősebb. (Igaz, van aki szerint ez humbug.) Ezért ment végül ő oda, mondják. A kis csapat: három tourist (egy svájci házaspár meg én) és három ladaki: Tsering, a guide, Csösz, a helper-boy és Spaltzing, a cook, aki személetlen jókedélyű. Hajnalban és este, lefekvés előtt, buddhista könyvből olvas fennhangon, recitál, mantrázik, és borulásokat végez. Napközben meg megállás nélkül cseveg (ladakiul, velem is), s hozzá nagyokat hahotázik. Férfias alkatú és jóindulatú, mint a ladaki nők többsége. Ladaki (indiai) férfiak között nem ritka a fizikai közelség – ma pl. túrázás közben Tsering többször is odajött mellém, s miközben beszélgettünk, megfogta a kezem, s így mentünk. Nem tudtam eleinte mire vélni. Furcsa dolog, nagyokat kacagtam a helyzeten. Leégett a bőröm, hiába minden ultrafaktoros napvéfő krém, a szemem is vérmes. De azért kösz, megvagyok. A wanla-i kolostort restaurálják http://achiassociation.org/index.html : néhány nyugati (és keleti?) restaurátor él ott fenn – igazán érdekes lehet így és ott élni, hm. (Csoma egyébként nem ezen az útvonalon érkezett Zanglába: állítólag Markhán keresztül – persze csak találgatják, a mai napig.)

Július 22., Honupatta

Fenséges táj, látni fogod a képeken. Sőt, amilyen csalás a fotográfia, a képeken ejsze még szebb lesz. Állandóan változik, ahogy a felhők vonulnak – „magas fennsíkon… találod a furcsa szerzetek… ahol a felhők is csak bámulják, egymást… annak is a földi árnyékát…”

(-)

Én tképpen szundítottam, ébren – a lábaim meg vittek. Van egy jó lassú, de stabil ritmuson, ha az beáll, akkor semmi gond. Gyorsítok, vagy lassítok időnként, attól függően, hogy ki megy előttem, mögöttem vagy mellettem – érdekes egyébkint, ahogy egy gyalogtúra során forognak, táncolnak az energiák. Teljesen elfelejtettem, hogy ez milyen tiszta boldogság. De tényleg. Megérkeztünk, sátorhúzás (az enyim a legszebb – mindenki csodálja, még sosem láttak ilyet), kinek tea, kinek kávé, cigi, mosdás a patakban, majd szennyest kimos. Most már mindenki sziesztázik, ki olvas, ki ír, ki alszik. Állandó hangos csobogás. Lélegzetállító látvány – és most nem az oxigénhiányra gondolok.

Kezdjük megismerni egymást. A szakácsnő zseniális, nem tudok rá jobb szót. Ma sokáig ő vezette a csapatot, sajátos ritmusával. Több órán át mögötte gyalogoltam. Hatalmasakat hahotázik, ladakiul beszél mindenkihez, és mindenkit etet-itat. Húszévesnek néztem – negyven felé jár, elvált, két gyerek.

Július 23., Photaksar

Sisir La – 4720 m. A tájak, a fények továbbra is lenyűgőzőek. Ami fárasztó: mivel mindent őszintén kimondok, elég sokat ugratnak (pl. a cigi miatt). De egyébiránt panaszra nincsen okom: nagyon jó újra felfedezni a hegymászás nyújtotta elementáris, egyszerű boldogságot. Csomát hanyagoltam, és lehet ez így lesz még a következő napokban is: energiáimat teljesen leköti a test, a gyaloglás. De ő is ilyen tájakon járt, igaz ilyen felszerelés nélkül.

Július 24.

Singge La, 5010 m. Glüklich. No comment. Csend van.

Július 25., Lingshet

Semmi extra: 2 db 4000 feletti hágó, egyik nagyon szép – lásd a fotókat. Nagyon rosszul aludtam a hideg miatt – ma is 4000 m fölött sátraztunk. Átléptem a bűvös határt: egy hónapja vagyok úton. Jó lenne egy útitárs, nagyon rossz egyedül aludni – nem beszélve a napi betevő kommunikációról. Ma fellépett a mozi-effektus: a svájciak németül galagyoltak egymás között, a ladakiak ladakiul maguk között, én meg lestem, hogy mikor jelennek meg a feliratok.

Lingshet (http://www.lingshed.org/) egy igazi remote ladaki falu – csak gyalog lehet (még) megközelíteni. Hatalmas zárt völgy, egyik oldalán a kolostor épületei. Házak elszórtan. Rengeteg zöld, igazi oázis. Az egész falu be van indulva: augusztus 11-én érkezik a Dalai Láma (helikopterrel) – s ettől annyira be vannak mind állva, hogy inkább kijöttünk ide a falu fölé egy csendesebb tisztásra, sátrazni. Van itt egy bódé, in the middle of nowhere, van satellite-telephone (!). Véres a taknyom. Ugyan mitől?

(-)

Nahát. Lingshet igazi varázsa éjjel jelenik meg. Csak közeleg a telihold, mégis olyan szikrázó fény van kinn. Igazi claire de lune. A hatalmas sziklák fölöttem, lenn a széles völgy. A vacsora is megtette a hatását: a mi kis drága szakácsasszonyunk momót készített nekünk (a fiúk is besegítettek neki), csak úgy nyaldostuk az ujjainkat utána. Egy kis fehér kecskefi mekeg a közelben, elvesztődött. Kezdek helyrejönni. Jó éjt. S főleg: szép álmokat.

Momo linkek:

http://www.terebess.hu/keletkultinfo/tibetikonyha.html

http://www.terebess.hu/keletkultinfo/galantha.html

Július 26., Snertse campsite

Tképpen minden reggel énekszóra ébredek: Spaltzing énekel-recitál, még mielőtt a karórám pittyegni kezdene.

*

(-)

A szemem fáradt el a leginkább, vérmes és könnyezik. Ma, idejövet, az út utolsó szakaszán egy patakmederben vezetett az út – ismerős volt a Csoma-filmekből. A hágóra felfelé menet a lovas emberek (6 ló van velünk meg a két gazda) megitták a vizemet (én idióta nagylelkű), úgyhogy a torokszaggató felgyaloglás után közöltem velük: buddhizmus ide vagy oda, holnaptól mindenki a saját vizét issza. („You’re really good Buddhists: you always think of yourself first.”) Úgyhogy a patakot ittam utána – eddig nem volt gondom a helyi vízzel, s jó lenne, ha ezentúl sem.

Holnap átlépjük a határt Ladak és Zanszkár között. A „zanglai királyság” (néhány falu Zangla körül) – ez volna első úticélom. (Enyhíteni ezeket a hatalmas mentál-kilengéseket – 4500 m-ről le -300 m alá.)

(-)

Dzú-dzsú-dzsú – ez egy amolyan köszi-köszi-köszi lenne, ladakiul. Tegnap holtfáradtan, a Lingshet-i bodegában, a teára várva, mellém ül egy helyi leánzó. Súgom neki, Dzú-dzsú-dzsú – először nem tudja mire venni, aztán addig ragozom, míg mind a ketten hangosan kacagunk, s aztán már mindenki. Aztán megszégyellte magát, s kiszaladt.

(-)

Ma, a gyaloglás utolsó szakaszán Tseringgel beszélgettem, többnyire gender-issue-król. Ladak kb. olyan ma mint Székelyföld 20 évvel ezelőtt. Pl. a 2 évnél nagyobb különbség egy párban már szupreciki. Sem a ladaki hiperkonzervativizmus, sem a nyugati hiperliberalizmus nem műkszik – no hope.

(-)

Kezdenek igazi ladaki kezeim lenni: sár a köröm alá.

(-)

Itt már többen vannak ezen a sátorhelyen. Kicsit fennebb néhány neohippi, Massive Attack-ot furulyáznak éppen.

(-)

Van, hogy úgy adódik, s a buddhista nevemet (is) mondom. Nagy sikere van általában. Igaz, mindig hozzáteszem: a very, very dad Buddhist - van is aztán kacagás.

Július 27.

Átléptük a határt Ladak és Zanszkár között, majd a hágón túl ott volt a folyó. Nagy, méltóságteljes, hatalmas örvényekkel a kanyarokban. Sebes folyású, igazi hegyvidéki folyó. Jó érzés újra folyó mellett lenni - hiszen én magam is folyami ember vagyok.

(-)

Elnézem mindennap a lovakat, ahogy cipelik a cuccokat (6 ló van velünk) – ha van lény a világon, aki alázatos, akkor az a ló. Minden reggel megkapargatom a fejüket. Meg a szamár is – micsoda alázat – de az már inkább ilyen istenbáránya – jézus-féle állat; úgy is bánnak velük.

*

A Zanszkárt néztem, hogy vajh ez ugyanaz-e a folyó, amit Csoma látott. Hiszen a víz benne hányszor kicserélődött azóta. Akkor mi lehetne azonos? A meder talán, legfennebb a meder. Amit énnek hívunk, az a meder, a lassan változó meder. De ami a mederben helyet kap, ami a medret kitölti, az változó, sosem ugyanaz, követni pedig lehetetlen. Csupa havasigyopár a mező, ahol a sátraink vannak.

Bár még ez sem járt le, már eszembe jutott ma a Csoma-projekt olyatén folytatása, hogy egy kis magyar-indiai-ladaki csapat berendezünk egy-egy emlékszobát mindenik Csomához kapcsolódó kolostorba/helyszínre, bejárjuk közben a Csoma útját és egy dokfilm-sorozatot készítünk közben erről – plusz: interjú a Csoma-világ sokszínű szereplőivel. A kérdés persze most is az: minek? És főként: (ugyan már) kinek?

(-)

Spaltzing reggel korán és este lefekvés előtt a Ngöndrót gyakorolja. Tegnap este megengedte, hogy hangfelvételt készítsek róla – ma pedig, amikor újra megköszöntem neki, a hágón, rákérdeztem, hogy mit gyakorol. Eddigi utamon az első ladaki, aki komolyan veszi a buddhista gyakorlatot, ilyen szinten, is. A Ngöndrót nem akárki végzi el, még itt sem. Talán: sőt. Ez egy igazán kellemes és örömteli felfedezés volt. Nem véletlen, hogy elvált (itt igen ritka a válás), és egyedülálló nőként (két gyerekkel) munkát vállal szakácsként.

(-)

Hogy mi mindent magával tud hozni az ember, egy-egy ilyen útra, az éjszaka derül ki, mikor az innen sokezer mérföldre hagyott régnemlátott, régfeledett arcok álmaimban megjelennek.

(-)

A hegyekben időnként elédkerül egy lepke. Csupa kő, homok és szikla minden – s egyszercsak egy lepke körbetáncol.

Július 28., Pishu

Na, születésnapom alkalmából éppen Zanglára látok a sátramból. Ilyen ajándékot még sosem kaptam. Szép falu, fölötte az erőd. A zanszkári purdék itt tolonganak a sátor bejárata előtt, nézik, ahogy írok. Nemigen van türelmem hozzájuk, már kettőt megetettem, megitattam, stb. Csak kérnek és kérnek és kérnek.

(-)

Az idősebb lovász néhány napja rászokott a bicskámra. Nagyon gyanús lett egy idő után, s érzésem nem csalt: ma délután megint elkérte, faragni-vágni ugyan nem láttam, s az imént, amikor kértem, elsőre azt mondta: Lost. Másodszorra már ideadta. (-) Egész este nem mert a szemembe nézni, vacsoránál, meg amíg ittunk – én meg legszívesebben átadtam volna neki a bicskát, de nem tehetem, s ezúttal egyszerű praktikumból.

(-)

Július 31., Tungri-Tahan

Spaltzing testvérbátyjának a házában - Spaltzing két éve nem járt itthon – mondta is ma reggel, hogy kicsit szomorú, amiért holnap el kell mennie. Meg amiatt is, hogy Lodrö Tharpa itt marad. Kérdem, maradhatnék-e még néhány napot itt, mondja, akár örökre is; kérdem: tán tud valami feleségnek valót itten (így jártak egy néhány éve ittjárt franciával is), visszakérdi, milyen kéne, idősebb-e vagy fiatalabb, mondom neki, egy ilyen meg egy olyan. Ez itt azt hiszem egy tipikus ladaki ház és család. Sokan vannak, elég nagy a ház, mosolyognak rám, a vendégre, állandóan. A konyha a fő hely, persze, ott lehet mindenkivel találkozni, a tűzhely körül, az ajtónál leveted a cipődet (igaz, nem mindenki). A tetőre ki lehet járni, cigizni meg a csillagokat nézni, a gyerekek ott is alszanak. Rengeteg changot ittunk a tegnap is – jól bebasztam, hogy tompuljanak a rossz érzéseim.

Tegnap a közeli Sani-ban tartott buddhista fesztiválon töltöttük a napot. Nagyon kevés turista volt, szerencsére. A ladakiak azonban, ha ilyen népünnepségről van szó, hát tolonganak, lökdösődnek, stb. Mint a somlyói kápolnában szoktak. Van a Sani-kolostornak egy Naropa-szobra, amit évente egyszer mutatnak meg a nagyközönségnek, ezen a fesztiválon – sorbanálltunk, hogy lássuk (nincs mit látni), na, ott aztán volt hatalmas tolongás… Naropa Wrestling, röhögtük.

A lámák maszktáncát ezúttal végignéztem. Kiengedik a rossz vagy félelmetes szellemeket, akik tombolnak és ijesztegetnek, pokoli táncot járnak, aztán végül mégis mint a jó védelmezői mutatják meg magukat. A lámák táncát időnként hagyományos ladaki férfitánc szakította meg – nagyon lassú tánc, lassú mozdulatok, aztán egyre gyorsabb lesz. (Van két szereplő, aki a tömegbe vegyülve ugratja mindeközben a népet. Ez egy remek alkalom a maszk mögé bújt férfiaknak, hogy megtegyék azt, amit egyébként nem tehetnek: pl. a külföldi nők közelébe kerülhetnek, fizikailag – akik pedig nyilván mindezt nagyon élvezik.)

(-)

Tseringnek van egy könyve, valamiféle ladaki rekordok könyve, benne van Csoma is, egy egészoldalas szöveg, igen jól bemutatja a dolgot, rendesen meglepődtem. (Azt hiszem, a ladakiak a Lodrö-t Lótusz-nak ejtik - így szólítanak – mindkettő jó, nem? Lótusz Tharpa / Lodrö Tharpa. Mondhatni ez életem alapkérdése: kurva vagyok-e vagy szerzetes? Továbbmerészkedek: ez a tibeti buddhizmus egyik alapkérdése is.) Aludtam kb. 2 órát, nagyon jól esett. Vacakolnak a térdeim.

Augusztus 1., Tungri-Tahan

Nagymosakodás. Ruhamosás, két óra, kézzel, az egyik vízcsatornában. Minden csupa por. És mindenki mindenkit ismer.

Délelőtt elmentek a többiek. Nagyon hiányoznak, végülis az elmúlt 10 napban együtt keltünk-éltünk, valóságos konkubinázs. Tegnap este hatalmas mulatság kerekedett az ünnepi vacsora (momo) után, a búcsú alkalmából. Spaltzing rávett, hogy énekeljem el a nótámat, nyitásképpen, aztán mindenkit, s végül táncra perdültünk. Pl. a svájciak, traditional dancing-ként rock’n’rolloztak (én a lábuk alá a HoundDog-ot húztam - muhaha - a benzineskanna volt a dob), aztán improvizáltam egy kis magyar jellegű legényes-bemutatót (!). Végül pedig hatalmas ladaki nótázás és körtánc. Ha napközben sokszor az volt az érzésem, hogy cigányok között vagyok (zéró higiénia), a mulatság közben mintha csángók között lettem volna. Érdekes volt látni, egyébként, ahogy a 3 kultúra találkozott: én hoztam a sírós nótámat (ríva mulat a Hungarian) meg egy kis vagánykodós legényest, a svájciak egy kétszólamú Heidi-nótát meg a rock’n’roll-t, mint táncot – a ladakiak pedig valami egészen mást. Közösségit. Szószerint mindenki énekelt, mindenki táncolt, mindenki beállt a körbe – aki meg nem akart, azt addig húzták-nyúzták-ugratták, amíg be nem adta a derekát.

Azon gondolkodtam, volt-e Csoma valaha ilyen zanszkári népi mulatságon – mert a mítosz szerint, ugye, ő sosem ivott-táncolt-mulatott. Semmi kaja-pia-nők. Egyébként meg mindig az az érzésem, Csomával kapcsolatban, hogy kisiklik az ujjaim közül. Amikor úgy érzem, hogy na ez az, megvan, megfogtam a lényegét, hogy kis is volt ő valójában, mindig kisiklik az ujjaim közül, mint a homok.

Spaltzing testvére rendkívül alázatos ember. A felesége nem tud semmit angolul, inkább csak figurázik nekem, de legtöbbször inkább morcos. Ma a fák közé menet, mosdani, szembementem egy borjú-tetemmel.

(-)

A faluban a gyerekcsordák köszönés nélkül egyből kéregetni kezdenek. One photo! One pen! One khaka! Egy idő után annyira idegesítő, hogy legszívesebben felképelném őket. Persze, nem teszem, hanem pl. ma az úton, hazafelé, mellémszegődött egy kisfiú, egy idő után leültünk, kapott kekszet s cukorkát Miközben ezt írom, bejött a ház egyik fia, megmutattam neki a térképen hová tartok, hol van Leh, stb. Harmadikos, nagyon értelmes és szelíd, angolul rávágja, hogy mi milyen szám (elszámoltam neki ladakiul tízig). Kapott egy tollat és egy karamellát (ma feltankoltam Saniban, tollal, keksszel, cukorkával, az ilyen helyzetekre), meg egy Dalai Láma-fotót.  Örült ezeknek az apróságoknak, így aztán én is felderültem.

Kipakoltam a hátizsákból a cuccaimat, megint rá kellett döbbennem, hogy egyáltalán nincs sok cucc nálam – egyszerűen nekem sok, amim van, főleg az apróságok. Gyakorlatilag egy hátizsákból és egy e-mail-címből élek. De némelyik jól jöhet (pl. a cellux: a szuperolcsó közönségdíjas sátram egyik üvegszálas csöve első nap eltörött; körbecelluxoztam, s így bírta ki a következő 9 éjszakát; vagy a néhány méter spárga, amit Leh-ben vettem: azon száradnak most a kimosott ruhák). A tehnyik-dolgok mind ziplok-zacsikban vannak (plusz befőttesgumi körbe) – ezeket nagyon kell óvnom a portól. A gépek a fotóstáskában, a fotóstáska pedig a kishátizsák felső rekeszében. Az alsóban az eső/széldzseki, esetleg egy polár, oldalt a víz (1 l, műanyagpalackban), a belső zsebében pedig az útlevél, iratok, pénz, stb. Ez a szoba a Csoma szobáihoz képest luxuslakosztály: pl. van üvegablak. Igaz, ötből kettő hiányzik. Nincs benne semmi, csak egy szőnyeg a döngölt padlón. Az ajtó egy zsák, leng ki-be, ki-be. Van egy égő fenn, este 2 órán át van áram – ilyenkor szoktak rádiózni, vagy én tölteni az aksikat.

Úgy látom, az utazásban (is), a sodródás után a második legfontosabb dolog az emberi kapcsolatok. Hogy kivel hol futsz össze, s mi marad ebből a találkozásból. Kacagok: ha összefutnék egy Moorcrofttal, mármint az én képességeimhez mérten.

Augusztus 2., Tungri-Tahan

Ezek az emberek itt nehezen élnek. Egyik fiuk, Tandzin, ma itt aludt velem, bekérezkedett, aki a tegnap számolni tanított. Ébredéskor láttam, ahogy szinte csukott szemekkel utánam leskődik. Milyen nagy izgalom lehet számára egy ilyen vendég, képzelheted. Igazi bright mind. Látom a szülein, hogy azt szeretnék, ha ez a fiuk is úgy járna velem, mint az a másik, akinek egy bizonyos Martin lett a szponzora, és Leh-ben tanul azóta is, egy színvonalas iskolában. Ekkora hosszútávú felelősséget én ejsze most be nem vállalok (ugyan hol leszek én pl. jövő év januárjában?), de tán van egy-két ötletem, hogyan tudnék rajta/rajtuk segíteni.

(-)

A kis Tandzin lett ma a guide-om. Kapott is érte 30 rúpiát. Felvezetett a zárdáig, ahol megteáztunk az apácákkal, majd vissza a házuk fölött épült pici kolostorhoz, ahol nem él senki, magunk nyitottuk ki az ajtót, a bejárat fölé rejtett kulccsal.

*

Csoma évekig együtt dolgozott (s, ha jól tudjuk, sokáig együtt is élt) Szangje Puntszog lámával. Ami valószínűleg egy meghatározó kapcsolat volt. Talán ez (is) egy olyan aspektus, amit az életrajzírók eléggé figyelmen kívül hagynak, mármint ennek a kapcsolatnak a (lehetséges) emberi vetületeit. Aki olvasott ilyen könyveket a (tibeti) buddhista lámákról, arról, ahogy ezek az emberek (együtt) éltek-viselkedtek tanítványaikkal (vagy az emberekkel, úgy általában), könnyen elképzelhet egy ilyen különös kapcsolatot Csoma és a „tanítója” között – még akkor is, ha itt járva látja, hogy ezek a lámák és apácák mennyire földhözragadtak, s (többségük) a spirituális materializmus posványába süllyedt. De mivel ez a világ sem különb mint a többi, itt is akad(hat) százból/ezerből egy. Aki. Aki?!

(Persze, ez is csak spekuláció, mint szinte minden, ami Csomával kapcsolatban született, legyen az akadémika vagy artmovie. Kifolyik ujjaid között, mint a finom homok. Aki pedig ezt nem ismeri be, nem látja, az füllent. Ja.)

*

Az, hogy az embernek mi a munkája, nagyon fontos. Ha pedig az ember valamit (mondjuk munkát) szenvedélyesen szeret űzni, akkor az kétszeresen fontos. Hogy Csoma belemerült a tibeti világba, valami efféle (is) lehetett, hiszen nyelvész volt, és teológus – a tibeti kultúra pedig magas-teológia. (Csoma Kennedy századosnak írott jelentését – 1825 – fenntartásokkal kell kezelni: feltartóztatták, így azt írta-mondta elsősorban, amit azok hallani akartak.) (Nagyon különös egyébként, ahogy visszavonja énjét, nemcsak ebből a jelentésből, hanem általában – ez az egyik legnagyobb buddhista areté.) (Mivel pedig igen művelt volt, Csoma nyilván tisztán látta annak jelentőségét, ha valóban behatol a tibeti gondolkodásba és nyelvbe és világba – ez akkor egy nagyon egzotikus fehér folt volt. Ma már nem fehér folt, de az egzotikuma megmaradt. Sőt, megnőtt. Gondolj csak a rengeteg Tibetbe özönlő turistára, vagy a világszerte szaporodó tibeti buddhista meditációs központokra. Képzelheted milyen varázsa lehetett ennek a világnak 200 évvel ezelőtt…) (Már megint és mindig elfelejtem, hogy 3500 m fölött vagyok.)

(-)

Ebéd után az egész család betódult a szobámba, mindenkiről külön-külön és együtt fotó készült. Mint a régi szép időkben. Nagyon élvezték. Nagyon élveztem. (Egyre több papírképet kell majd visszaküldenem.)

*

16 hónap alatt megtanulja a nyelvet. S ez idő alatt? Falubeliek? Szerzetes-barátok/barátnők? Hegyi séták? Esküvők, és egyéb népi mulatságok? Néhány napja angolul idéztem azt a verset, mely szerint én választottam az utat, mert engem választott az út. Ez egy jós sor, tiszta beszéd. Jó lenne (új) útitársa(ka)t találni. (Ha már valaki tud angolul, s egy kicsit el lehet vele beszélgetni, az is sokat jelenthet).

*

Hatalmas szöcskék-sáskák vannak itt Zanszkárban, ekkorákat még soha sehol nem láttam. Házigazdámék kertjeit meg hatalmas soklábú nyüvek terrorizálják, oda is a termés nagy része. Nem használnak semmiféle szert, ami megölné, kiírtaná őket: buddhisták.

Szóval a zanszkári lámák úgy értették, Csoma nem önös érdekből, hanem minden ember üdve végett dolgozott itt. (Engem is a legtöbben trekkernek néznek vagy sima tourist-nak, holott.) Lehetséges, hogy volt egy ilyen vallásos jellegű motivációja is? Hogy a buddhista dolog elkezdte egy adott ponton inspirálni? A Tanrendszernek tengerébe behatoló hajó – c. kéziratos műben írja Szangje Puntszog. Szép cím.

Csoma Szkander Bégnek szólíttatta magát itt. Engem vagy Zoltónak vagy Lodrö(sz) Tharpának. A svájciak simán Zsoltnak szólítottak.

*

Hunter írja, hogy Csomát a szabáthui tisztes társaság egyszerre kényeztette és kinevette. Néha nekem is ez volt az érzésem, a trek-csapattal, hogy így bántak velem. Kicsit mint egy bolonddal. (Találtam két csomag Orbitot a hátizsákom aljában. Micsoda élvezet!)

(-)

 „…bódhiszattva, azaz szent. (-) … továbbá (jellemzi őket) a léleknek oly nagy ereje vagy képessége, amely alkalmassá teszi őket a világ egyetemes boldogságának előmozdítására.” Milyen egyszerűen fogalmaz (Csoma jelentése, Szabáthu, 1825). Milyen egyszerű dolog, eleve. (Nevetségesnek tartom, ahogy a bódhiszattvákat a „tökéletességet elért személyként” határozzák meg. Nem. Nem kell ahhoz tökéletesnek lenned, hogy a világot jobb irányba billentsd. Ha csak egy pillanatra is, ha csak egy nagyon pici sarkát is. Csoma nagyon jól fogalmaz ezügyben. Is.)

Be különös helyzet, fordulat, gondold meg: bárhol is vagy – én itt vagyok, valahol Nyugat-Tibetben, egy falusi ház legfelső szobájának padlóján, s ezt írom neked. Ugyanaz (az egy) pillanat. (Minden tiszteletem a Csomáé: a zanszkári híres vajnál/vajas teánál rosszabbat rég nem ettem/ittam.)

Aug 3., Padum

(-)

Ma rántottát eszek. Végre.

(-)

A soknapi gyalogtúra meg minden reallife után 1 óra internet: nagyon durva trip. Az a sok levél, az emberek otthonról, ahogy írnak-írogatnak. Hiszen az e-mailen kívül semmi kapcsolatom nincsen velük. Mikor felálltam s kimentem a netcaféból, elszédültem s belefájdult a fejem. (Milyen izgalmas lehetett 200 évvel ezelőtt, ahogy néha jött egy-egy levél Keletről, hogy „él!” és „valószínűleg ővele találkozott xy itt és itt!”. S aztán egyszercsak érkeztek a tiszteletpéldányok. (A gleccserektől kapják itt az ivóvizet. Ajándékba.) Elfolytam, vigyázó szememet az Egologóra vetettem (entertainment) – ez a magányérzet jele. Jó volt látni az ismerős arcokat (blogokat). Honnan tudja Edo, hogy melyik az én nótám? Hm. Nem jó sokat netezni. S nem jó ilyen buffer-napokat (éveket) hagyni, most már látom: csak a legszükségesebbet.

Kurva (házasodjak) legyek-e vagy szerzetes (Japán)?

Kurva (Japán) legyek-e vagy szerzetes (házasodjak)?

(-)

Mennyi csillag van (itt) az égen. Szédületes. Ha látnád.

Aug 4., Padum

(-)

Padum valóban egy nem túl kellemes hely. A bazár elég undorító. És, az emberek valóban nem túl barátságosak errefelé, az eladókkal máris több konfliktusom volt. Vettem egy sapkát. Budipapír, szappan, cigi, gyufa, mosószer.

(-)

A fekvése miatt alapvetően jó hely lenne Padum, ha csak zanszkáriak laknának itt. De a hinduk s a muszlimok még rajtuk is túltesznek az igénytelenségben.

*

Minden fordítást fenntartással kezelek. Nem vagyok nyelvész, de filológus vénám van. Különös dolog ez a magyarok honnét való származása. Akár itt (is) otthon lehettünk. Én is itt is otthon vagyok – éppen annyira mint otthon, Flekkenfalván. Szerintem a magyarok inkább csak simán otthontalanok. Bozgorok. Technikailag hontalanok. Csoma: 20 nyelv, egyetlen fejben, egyetlen szívben – az 20 különböző világ, 20 otthon, 20 haza. „80 évig élt s  korának lángelméje volt; de később mikor erkölcsi alapelveit s tanait tanítványai eszmerendszerré formálták, követői imádni kezdték, ahogy a keresztények Jézust.” Tisztán látja, felébredett szellem. „… s hogy tiszteljék azon vallást, amely ugyanazokon az erkölcsi alapelveken nyugszik, mint a mienk: a felebaráti szereteten” - kiemelés Csomától (ha hihetek Szilágyi Ferencnek). Tisztán látja, világos lélek. Milyen kibaszott egyszerű. A tolerancia alapelve. Mit nekünk őshaza. Nagy szeretettel ír a buddhizmusról – ez több, mint egyszerű szcientifizmus, sokkal több. Nem azt mondom, hogy buddhistává lett – ez annál sokkal egyszerűbb, sokkal több.

Képzeld el azt a lelkesedést, ahogy Csoma egyszercsak ott találja magát – vagyis valahol itt, ezen a tájon -, s rádöbben, hogy most ő maga egy olyan nagy dolgot fog megvalósítani, amint amilyenekről olvasott-hallott, fehér foltok, új nyelvek, felfedezések, stb. Magyarok forrása ide vagy oda. Mert becsvágy mindenkiben van, még ha titkos is – micsoda öröm s buzgalom vehetett rajta erőt. Amit én teszek most, az hozzá kevesebb, hígabb – mégis: azt teszem, amit éveken át néztem, csodálta, ahogy mások teszik. Az öröm, izgaol, lelkesedés hasonló, legalábbis az alapmechanizmus. Megkockáztatom: az archetípus.

Ezekben a „jelentésekben” (pályázati anyagokban, hogy mai nyelven fogalmazzak) Csoma nem ír explicite arról, hogy ezeket a tibeti nyelven írott keleti történeti forrásokat azért (is) tanulmányozza/-ná, hogy hátha a magyarok nyomaira (is) bukkanna. Ez nyilván a megbízó briteket különösen nem érdekelné, mint olyan – de az is igaz, hogy nem lett volna miért eltitkolnia személyes motivációját: minden megbízó megenged legalább egy heppet megbízottjának – amíg az motivált, nincsen gond.

*

Hogy Csomát akkoriban mennyire (és hogyan) vették komolyan ezek a nagytudású lámák itt, talán abból kiindulva is megközelíthetem - laikus módon, nyilván, vagyis emberi módszerekkel -, ahogyan és amennyire engem itt komolyan vesznek az emberek. (Miközben írok házigazdám öccse néha bejön, beszélgetünk, vizslat: próbál hovatenni.) (Legújabb budikalandom: az itteni budi alulfűtéses – vagyis, elnézést, alulszellőzős. Itt, Padumban, igen nagy a szél, huzatos hely. Előfordul, hogy olyan nagy szél/huzat jön alulról fölfelé, még a papírt sem lehet beledobni. Igen érdekes incidens, ha pl. a bedobott papír végül az embr hátán landol.)

(-)

Az októberben kelt. Levelet januárban kapja kézhez. Mármint Csoma. Nesze neked, e-mail.

(-)

Az, hogy Csoma Kalkuttába ment, ügyelni a nyomdai munkálatokra (is) kicsit olyan, ahogy az exponálógomb lenyomásától kezdve ügyelsz a képre, a nagyításra, a keretre, a helyére a falon – mindenre. A tied, a te műved. „… a bizonytalanság s a tétovaság a legkegyetlenebb s legnyomasztóbb hatású egy érzékeny szívre.” Bátor ez a drága ember (ahogy Szemző nevezte), hogy így kimondja. A szív, mint olyan, ciki mifelénk, magyaréknál.

(-)

(Mondtam már? hogy egy ideje, talán néhány éve, elkezdtem észrevenni, ahogy a vágyaim teljesülnek, egytől-egyig, lassú tempóban, és elsőre sosem egyértelmű, de aztán mindig bevillan, elég ijesztő, ugyanakkor boldogsággal tölt el, mert azt jelenti jó úton haladok, a magam útját járom, a magam életét élem, és nem kell erőlködnöm, erőltetnem a dolgokat; persze ez egy pillanat az egész, mint egy déja-vu, de hatása sokáig, napokig, hónapokig eltart.)

*

Nahát, ilyen kontemplatív jellegű napot… Holnap aktivizálnom kell magamat.

Aug 5., Padum

(-)

Karsha. Fentről a kolostorból nézve tényleg minden emberi játszma, igyekvés, ragaszkodás, szamszára – nevetségesnek tűnik. Jóindulattal, jön, hogy az ember megpaskolja az embereket, mint egy gyereket. Elvonulni jó lehet itt, egy időre, mondjuk bűhbuddhistaként a Ngöndrót végigcsinálni. Egyébként véleményemet továbbra is fenntartom: amit ezekben a kolostorokban találsz, az nem a buddhadharma, hanem a buddhista kultúra egyik formája, itt éppen a ladaki-tibeti változat. Esik, borús, rossz idő van.

(-)

Ma reggel beszéltem házigazdámmal (egy nagyon fontos helyi tanár), és egy adott ponton úgy állította be Csoma munkáját, hogy ő, Csoma segített Szangje Puntszognak összeállítani ezeket a nagy műveket, és nem fordítva. Fel is kaptam egy kicsit a fejem.

Az ember valóban megismeri önmagát egy ilyen úton. Nekem folyton szembesülnöm kell önmagammal, a tekintetben, hogy pl. mire van szükségem – vagy inkább miről hiszem azt, hogy feltétlenül szükségem van rá. Pl. állandóan ennék-innék-szívnék. Aztán ilyenformán elég távol áll tőlem (bár időnként próbálom s teszem is) a Csoma egyszerű életmódja. A magam módján persze sokmindenről lemondtam és lemondok ittlétemmel, ittlétemkor, de fényévekre vagyok a Csoma-féle legendás egyszerűségtől.

Mindenféle „doboz” ráillik Csoma személyiségére, de sosem teljesen: mindig csak mintha. Úgy él, mint egy szerzetes, de tulajdonképpen, formálisan nem az. Mint a Csomafilm mintha-népmeséi.

Baktay írja (egy adatközlőt idéz): „Szangje Puntszog nagyon szerette Szkander Béget, és megtanította mindenre, amit ő maga tudott.” Malan Csomáról: „... mindig kész arra, hogy közöljön mindent, amit tudott.” Így volt-e, vagy ez már csak a mítosz? Ha nem így volt, arra is volnának bizonyítékok. Ha pedig valóban így volt, nyilván lehetett közöttük egy klasszikus szabású mester-tanítványi viszony – a szcientifista munkakapcsolattal párhuzamosan is.

*

A magyarok mindig megszívják: Csoma Sándor (.hu vagy .ro?) a brit kormány (.co.uk) számára dolgozik. Nem a .hu kormány, akadémia, stb. számára. Mint a magyar foci, a béka segge alatt. Nem beszélve a mai .hu meg .ro (kormény- és egyéb) viszonyokról.

*

Az én büszkeségem a Csomáénál jóval alább van: ő csak „nyilvánvaló kútfőből” volt hajlandó pénzt elfogadni munkájáért – én nem. Hiszen a Vivarte magánalapítvány. Civil. Igaz, a világ azóta nagyot és többször is fordult: szerintem ma már nagyobb szégyen őszinte embernek kormánypénzből élni (bár sok van belőle), mert az inkább lopott pénz. Míg a magánkútfő keservesen megkeresett pénz. Jó esetben.

*

Csoma, mint orosz kém… Muhaha. Ő volna akkor az első (orosz) kém-bódhiszattva.

(-)

Aug. 6., Padum

Ezek a zanszkáriak úgy nyomják be reggel hatkor a ladaki lagzilajcsit, ahogy a pöstik a danubius-t. Ma is esik, rendesen, vagyis ez továggi vesztegelést jelent, szar ügy. Nem tehetek mást, mint igyekszem jól enni-inni, olvasok, írok.

*

Lógatom a lábamat a világ végébe.

„…mert az Isten azt rendelte, hogy azon ember, ki a világ végét elérte, egyszersmind saját élete végét is elérte légyen.” (egy Csoma-népmeséből)

*

Egész nap abszurd helyzetek tömkelege jött velem szembe. Vagy legalábbis én abszurdként értelmeztem-észleltem azokat. Ez egy abszurd nap. Pl. vagy 40 percig megállás nélkül csörgött a telefon, eleinte felvettem egy párszor, beleszóltam, mondtam, kinek a telefonja, dzsuléj-dzsuléj – egy nő hívott (talán házigazdám felesége), de ő nem szólt bele. 40 percen át folyton újrahívott, de soha nem szólt bele. Aztán néha felvettem, de már én sem szóltam bele. Ugyanez a helyzet a bennszülöttekkel, akik a teachert keresik – csak bámulnak, aztán eltűnnek. Semmi köszönés, biccentés. A government-netcaféban (ez amolyan teleház, vagyis akik vezetik szoftverekkel kalózkodnak) a srác másodpercenként háromszor nyomott referesh-t a desktopon jobb kattal, mert az gyorsítja a gombot (ez valami ladaki mítosz, mindenütt ezt csinálják), egy pillanat nyugta nem volt, csak refresh, refresh. Elég fura volt megnézni Edo youtube-videóját, ahogy énekel a szemembe nézve (Bukiból) – hang nélkül. Bemegyek Padum egyetlen trekking irodájába, leültetnek egy vizes székre, mondom mit szeretnék, merre, mennyi időre, a pofa mindenre yes/no, hogy egy 20 perc után se értse meg, amit mondani akarok, s hogy kinyögje: ők nem szerveznek semmit, hanem csak a Leh-i iroda.

Szóval, valahol megakadt a lemez; lehet, hogy én hozom magammal ezt, s kezd a faszom kilenni az egésszel, nem refresh-re van most szükség, hanem egy nagy restartra. Még egy napot várok, aztán indulok, ha esik, ha nem, s nem érdekel, lesz-e jó fotó Zangláról vagy sem. (Értelem ma: 3 embernek mondtam el a Csoma-történetet. Egyik csodálkozott, a második mondta, hogy beszáll az emlékszoba-projektbe, a harmadik pedig felírta Csoma nevét a noteszébe, és azon kacagott, hogy ez igen, ez egy igazi trekker, Erdélyből gyalog idáig.)

Zangla

Augusztus 7.

Zangla. Néhány óra in Csoma’s room. Életemben először örültem a kokárdának. Meg az otthoni ismerősöknek is. Bevallom, elérzékenyültem – magam is csodálkozom. (Még a végén okkultmagyar leszek, muhahah.) A sok (lélekben elég üres) kolostor után a lepukkant-lerobbant Csoma-szoba Zanglában – feltöltött, valamivel. Nagy öröm, ott lenni. Baktay (?) betűi a falon, a sok nagyjános és pálpiroska (itt jártam xxxx-ben) között. Néhány emlékplakett. Nagyon kevesen vagyunk, akiket ez érdekel. Sem a magyarokat, sem a zanszkáriakat. Sem a .hu magyarokat, sem a rommagyarokat. Hogy mit és hogyan tett ez az ember.

Az erőd belül nagyon rossz állapotban van, de kívülről impozáns, főleg, hogy egy magas szirten van, minden fölött – belátni az egész Zanszkár völgyét. A legfelső emeleten bukkantam a szobára. Azt írja: Csoma’s room. Kérdéses, persze.

Kissé szégyenkeztem az emléktáblák előtt, bár körbepisilésnek tartom, eleve. Egyrészt mer nem láttam erdélyi kapcsolódású táblát, másrészt mert pl. Balassagyarmat ott virít.Vagyis: egyrészt, amiért nem hoztam otthonról egyet (oda is véstem, én is, becsületes magyar paraszt, yun.ro) – hoztam volna, de úgy éreztem, nem egyedül kellene ezt tennem, hanam pl. a kovásznai egyesülettel, de ők a kommunikáció elől elzárkóztak. Másrészt meg ha balassabihajbasznádnak volt pénze a táblára, igazán felajánlhattak volna egyet pl. Csomakőrösnek. Of course, ez egy naiv elképzelés, a jóindulat ilyetén gyakorlata. Ez van, aranyom. Por és hamu, in Csoma’s room.

Hatalmas, tágas kilátás a világra. Ez itt tényleg a világ teteje. Ha valóban itt, ebben a szobában élt-dolgozott Csoma (az ablak nagyon pici, de a szomszéd szobából tágas terasz nyílik), akkor valóban lenézett erre/arra a világra. Nem a nép érdekelte, hanem a nép (magaskultúrája, s a) nyelve. Onnan fentről valóban hűvösen szemlélni a lenti játszmákat. Ha egyszer visszajövök ide (semmiképpen sem egyedül), legalább egy éjt el kell ebben a szobában tölteni. Nagyon egyszerűen és nagyszerűen be lehetne ide rendezni egy takaros emlékszobát. Politikai felhangok nélkül, továbbra is.

(-)

A tököm tele van a zanszkári vendégszeretettel (aminek itt, Padumban, nyoma sincsen), és nagyon örülök végre, hogy egy földimmel találkozhattam, aki néhány órára vendégül látott. Igaz, nem kínált semmivel, nagyon szegény, és nem beszél, de volt nálam némi forralt víz, elnyomtam egy pár cigit a teraszon. Csend volt, a subwooferworld fölött, sokezer méterrel, panoráma. Igazi széles rálátás, a lélek igen széles világára, mely világot, íme, alig-alig értékelünk, néha-néha, s nagyon kevesen. Nem ér fel ide a zaj. A világ tetejére.

(-)

Mondom, ott lenni a Csoma-szobában olyan volt, mint hazaérkezni, egy jó ismerőssel találkozni. Pedig csak 40 napja vagyok úton, s nem 40 éve. Jót tett, elsősorban a szívnek, akármi is legyen az. Egy bennszülött már megint benyitott a szobába, mint egy traktor, s ha nem köszönök rá, ő sem. Magányos utazónak ott a helye, fenn, in Csoma’s room.

(-)

A bazár központi útkereszteződésében varratom a sátramat egy utcai cipésszel, mikor megpillantom Tundupot. Hazafelé tart Tethába, nhány nap szabadság. Szimpatikus ember, nagyon lelkes, viszonylag bízom benne. Ha lesz a Csoma-projektnek folytatása, ő lehetne az egyik alapemberünk. Van benne valami a régi Ladakból, és ráadásul jó kapcsolatot ápol a Puktál-gompával. (Hogy milyen sokat számít az ismeretség: ugyanaz a lama, aki a tegnap háromszoros árat kért az ivóvízért, ma hogy Tunduppal látott, már ingyér adta a nejlonszatyrokat.) Nagyon szeretném, hogy ne írjak rosszat az itteni emberekről. De. Vendéglátóim ma voltak először kedvesek velem. Pénzt kaptak tőlem. Ők elvileg tanult, felvilágosult emberek. Ehhez képest Csoma?

Dzonkul-gompa / Purne / Puktál felé menet

(-)

Dzonkulban az volt az első meglepetés, hogy Kungá Csöleget (aki az egyik ún. Alexander-könyvet írta Csoma számára-kérésére) milyen nagy lámaként tisztelik. Amolyan crazy wisdom mester lehetett, ahogy látom, messziről sem egy konvencionális buddhista arc – ahogy Szangje Puntszog sem (érdekes, hogy Csoma éppen őket fogta ki a sok láma közül: így még valószínűbb az a fajta emberi kapcsolat közöttük, amire gondoltam).  Tundup tolmácsolt - kinézek belőle annyi rafinériát, hogy egy kicsit igyekszik azt mondani, amit én hallani akarok. A láma, aki fogadott, nagyon szeretne egy „projektet” az ő kolostorának is. Mint minden nagyobb ladaki gompának van. Tudott a magyarról, aki „Kungá Csöleg tanítványa” volt. A kolostor egyik barlangjában maga Naropa élt és meditált sokáig. Az épület átfolyik a barlangba, néhol fal, néhol szikla. Van egy forrás, nagyon lassan csöpög a víz (egyre lassabban), szent, tisztító víznek tartják – ilyen forrás van állítólag a Puktál-gompában is.

Szóval a Dzonkul-gompa igen nyitott lenne valamiféle együttműködésre. A láma arra kért, hogy jövőre hozzam el neki a Kungá Csöleg által írt Alexander-könyv fénymásolatát, nagyon hálás lenne érte. (A buddhista nevem, ha használom, itt nagyon beválik, és ajtókat, új kommunikációs csatornákat nyit meg előttem. Felcsillan a szemük.) Ma többször is elábrándoztam a nápolyi nyaralásunkról, amit Edóval tervezünk. De jó lesz, lehetne.

Indulok. Hegyek, csend, gyaloglás. (Itt még a zaj is béta.)

(-)

Lezuhanyoztam (vödörből töltöd magadra a vizet), kimostam a zoknimat-aslómat. Ezt is megértem: saját sherpám van. 27 éves, Kalden. Raruban fogtam be, Tundup segítségével, foglalkozására nézve soldier int he Indian army.

(-)

Tegnap Icharban szálltunk meg, Tundup leánytestvérénél. Közben útközben felszedtünk egy francia macát, aki egyedül gyalogol, egy szál hátizsákkal, és keresi az élet értelmét.

(-)

Aug. 10. Puktál

Közel kétórás séta Purnéból Puktál kolostorába, a Tsarap igen látványos, szűk völgyében. Hát, Puktál tényleg lenyűgöző látvány, az ember elcsodálkozik, ahogy először megpillantja  - remélem, sikerül majd ebből valamennyit visszaadni egy-két képen. A lámák, akikkel találkoztam eddig, szívesen láttak, és, őszintén szólva, fenn a barlangban a teraszon üldögélve (belelógatva lábamat a mélységbe), talán először itt, ezen a vidéken, jó értelemben véve úgy éreztem, ez valóban egy kolostor. Egy buddhista kolostor, közel 4000 méteres magasságban, igen jó, pozitív kisugárzással. Három nevem volt, akikhez fordulhatok itt szállásügyben – végül Tszültrimhez fordultam, aki körülbelül velem egyidős és tanító a kolostor iskolájában. Láthattam ma, ahogy a kis szerzetes-lurkókat okítja. Jól beszél angolul, tanult ember - a padumi tanár-ismerős ajánlotta: osztálytársak voltak Leh-ben. Intelligensnek tűnik és jóindulatúnak, ez kell nekem. Egy órája visszament tanítani (együtt ebédeltünk fenn, a „teraszon” – itt mindenki együtt eszik, szerzetes, vendég, turista), azzal búcsúzott, hogy full relax, érezd magad otthon.

A Purnéból idesétáló turistákon túl itt van Elza (akivel Icharba menet szedtünk fel), meg egy spanyol srác – mindketten szuper lazák, semmi guide, ilyesmi, a hátizsákban alapcucc, oszt fel is út, le is út. Mindketten itt alszanak, fenn a teraszon. Még van egy idősebb (német) pofa, aki Tszültrim szerint minden évben idejön, nyáron hosszabb időre, meditálni-gyakorolni. Igaza van: ez a kolostor ideális elvonulásra, tényleg, így elsőre. Ha nem látnám a közelgő turistahadat (pár száz méterre nepáli vendégmunkások építik az all-inclusive guesthouse-t), akkor meg is gondolnám. A szobának egyik fala szikla. Takaros. Bryan Adams kazetta megy. Előhalásztam az ajánlóleveleimet, holnap vagy ma este, jelentkezem a főlámánál. Hajrá, full relax.

Talán azért lett nehezebb a hátizsákom, mert félig betelt a naplóm? Nehezek ezek a szavak, hoztam otthonról sok mindent, elképzelést, tervet a jövőre és megtervezett céllal indultam, vagyis sok mindent haza kell vinnem - legközelebb úgy jövök én is, semmi nélkül, fotógép nélkül. Az igazi fotós időnként leteszi a fényképezőgépet. Megvan itt Tszültrimnek Olivier Föllmi (http://www.follmi.com/) "Zanskar" c. fotóalbuma, végignéztem, 100 fotó, 1988-ból - nagyon jó képek, rövid szövegek, turisták és nyomaik nélkül, fáj a szívem, hogy lemaradtam arról a világról. Valami hasonló könyvet képzelek, 108 képpel, keverve a színeset a fekete-fehérrel (vagy a szépiát) - hasonlóan rövid történetekkel, Csomáról. Nagyon jó, a könyv első oldalán egy-egy sorban megköszön ezt-azt a zanszkári embereknek, barátainak. Áramlik az egészből az a fajta boldogság, amiről pl. Szabó Zoli mesélt, vagy amit a gyalogtúrán éreztem (hiszen ott valódi kapcsolatban volt azokkal az emberekkel). Ezek a turisták, tökszabadok és szuperlazák - de sehol sem állnak meg annyi időre, hogy igazi kapcsolatok köttessenek. Most of you are fancy travellers. Most gondolj bele, Csoma itt élt évekig, alakulhattak, alakulniuk kellett ott is kapcsolatoknak, barátságoknak. Vagy valóban lehet, hogy Csoma-ivadékok futkosnak valamerre a szomszéd faluban? Lehet, hogy találkoztam is velük?

A Föllmi-könyv bevezetőjében: Padum királyának szavai, halála előtt: Dont be sad. In Zanskar we have always followed the teachings of Buddha. Those teachings ake based on the transience of all things. It's part of the natural order that Zanskar should change.

*

Kb. 60-70 szerzetes él itt, az imént részt vettem egy ceremónián a main hall-ban, felvettem a gongot előtte, nagyon erőteljes, de ugyanakkor gyöngéd is, egy kicsit DechenCholing-érzés volt hallani. Van valami erősen pozitív érzés ebben a helyben, de nem tudom megmondani, mi az. Véletlenül rábukkantam a Galánthaiék emléktáblájára, el volt takarva valami tibeti nyelven írott táblázatszerűséggel - úgyhogy szépen kitakartam. Előtte egy nyomtatott szöveg, a kolostor története, 1 oldalban, persze szó sincs benne Csomáról. Nem is tudom… Vajon ez a dolog mennyire izgatná őt?. Úgy látom, csakis lassan lehetne őket meggyőzni arról, hogy legyen pl. itt egy kis Csoma-múzeum (szoba)  (feltételes módban gondolkodom  ugye), valahogy nem értékelik, itt sem. Pl. előbb ilyen hivatalos levelek, sok szép buddhista jellegű pecséttel, és szentnél szebb szövegekkel, esetleg ajándékok, aztán lassan rátérni a lényegre. Kezdetnek az is elég lesz, ha írok a Lonely  Planetnek, s kijavítják a szöveget. A turisták ide a (szexi) tibeti buddhizmusért jönnek és nem for the Hungarian scholar traveler miatt - ezért arról kell meggyőzni őket, hogy a Csoma-szoba egy plusz-színfolt lenne, és a magyarok (kelet-európaiak?) értékelni fogják - pláne, hogy most a nyugati turisták kezdik megunni ezt a vidéket, vagyis jöhetnek a kelet-európaiak.

Ma este 6-kor Tszültrim felvisz a főlámához, viszem a leveleimet. (Ebédnél beszélgettünk - töktriviális dolgok között, mikor mondom neki, hogy alakul a bódhiszattva-kultusz Csoma körül, mondja, hogy we cannot say anything about anybody - there are so many forms of a bodhisattva. Kacagtam is, sírtam is (a padumi vendéglátómra gondolva). Beletalált, ott volt. Sokszor ilyennek írják le a tantrikus átadást - tökegyszerű minden, s egyszer csak two minds meet. Very simply, hétköznapi módon. Azt mondja, olyan kis korában adták szerzetesnek, hogy csakis "szerzetesként" emlékszik nemcsak gyerekkorára de önmagára is.

*

No, egy elég hosszú délután/este áll mögöttem - fenn a teraszon, műanyagasztalok, műanyagszékek, ülnek ott a főlámák, Tsultrim mondja, szaladjak, s hozzam az ajánlóleveleket, elolvassák – s azzal elkezdődött a beszélgetés, a kölcsönös kérdezgetés Csomáról, meg a hozzá kapcsolódó lámákról, ki mikor hol mit, fargatgatják-olvasgatják a leveleket, a repiképet.  Bemegyünk abba szentélybe, ahol a Baktay-féle (?) kő van – a falnak egy része lehetett, valamelyik szobáé, és azért tartották meg, mert egyik láma szerint it is auspicious. A kő fölött kokárdák (pl. a Dezsőéké http://indiaiutam.blogspot.com/). A lámák azt hitték, hogy azt maga Csoma véste a kőbe.

Beszélgetésünk végkicsengése az, hogy ők gyakorlatilag semmit nem tudnak Csomáról. Én meg, szokás szerint, már fel is háborodtam volna, hogy a kokárdások nem küldtek vissza könyveket, nem tettek ezért semmit, stb. – de Tszültrim megnyugtatott, mindez csak kommunikáció kérdése (most éppen a hindu BBC-t hallgatja, valami választások zajlanak éppen).

Aztán egyszercsak hipp-hopp, alkonyat, vöröslő ég, ott ülök a hatalmas teraszon az asztalnál, körbe-körbe főlámák és egyéb méltóságok, s egyszercsak megjelenik egy Tesztai srác, aki nem más mint maga Szangje Puntszog leszármazottja, és azért érkezett ma ide hogy utána nyomozzon. Kacagtunk is mind, this is truly an auspicious coincidence: egyik oldalról érkezem én, Csoma nyomában, a másikról meg ő, Szangje Puntszog nyomában. Aztán mér a megtelt a terasz körülöttünk, mind feljöttek, a szerzetesek, a kis purdék, a turisták – vacsoraidő. Vöröslő ég alatt, a világ tetején. A kolostor főgesélája (a buddhista filozófia doktora) újfent megdícsérte a nevemet – igyekeztem nem szégyenbe hozni magam e tekintetben. Kösz, Csoma, jó éjt.

Aug. 11. szombat

Mindig elfelejtem, hogy tképpen egy szerzetes szobájában lakom. Igaz, Tszültrim kicsit vacillál, izgatja is a buddhizmus, meg nem is. Azt mondja 30 éves koráig vár, aztán vagy marad, vagy leveti a csuhát. (Odáig még nem jutottam, hogy a szerelemről-szexről kérdezzem, nem akarok tolakodni.)

Délelőtt, reggeli után (csapati, dzsem, milktea, keksz, cigi) körbesétáltam, és végül a konyhán kötöttem ki. Amióta van szakács-fejezet a múltamban, a nagy konyhákat nagyon szeretem. Előbb csak fotózgattam, a kéményen át besütött a nap, meg a kis ablakokon, így sok low-key felvételt készítettem, pl. ahogy a vörösruhás szerzetesek körbeülik és válogatják a zöldbabot - nagyon szép, erős kontraszt a sötétvörös és az élénk zöld között, remélem, akad majd köztük (viszonylag) éles kép is. Aztán beálltam segíteni, krumplit meg a bab szárát-levelét szeleteltem az ételhez. Délre egy hatalmas csoport orvos(tanhallgató) érkezett, az iskolánál dolgoznak ma és holnap, a helyi szerzeteseket és a közeli falvakból idesereglő falusiakat vizsgálják, gyógyítják. Úgyhogy most nagy itt a forgás-pörgés az egész kolostorban. Közben ma Szangje Puntszog rokona mondta, hogy átnézett egy halom kéziratot, de nyomot sem a rokonáról, sem Csomáról nem talált. Viszont talált több, sokszázéves kéziratot, amelyeket kinn a teraszon próbáltak mentegetni-ráragasztani rizspapírra, kisimítani, stb. Egyikük közülük függőleges írással készült - néhányat lefotóztam, míg őket néztem. (Eszembe jutott, hogy lehet talált infót Csomáról, de ő akadémikus alkat, s a babérokat magának akarja, ha-ha – Londonban egyetemista.) Ebéd után lementünk Tszültrimmel a folyóhoz, van ott egy műanyag-pipe, a folyó túloldalán lévő falból érkezi a tiszta víz, mosakodás, ruhamosás. Ő ott maradt tolmácsolni- segíteni, az orvosok között, én visszajöttem. Ki kell derítenem, hogy fel tudom-e itt tölteni az elemet vagy sem, hogy mennyire engedhetem szabadon magam fotózás közben. Mert van itt mit fotózni, bőven.

Tegnap, a mai assembly hallban üldögéltem, felvettem, hallgattam a szerzetesek ceremóniáját, ahogy egyik kézben a dorje, másikban a kis harang, egyik a férfi a másik a női princípium, többek között, ha jól tudom, mellettem a kis purdék szívatták egymást, rosszalkodtak. Egyszercsak az egyik fő-főláma felugrik, odaszalad, s mind a négy kölöknek egy-egy akkora nyaklevest lehúzott, hogy szegények csak úgy néztek ki a fejükből, guvadt szemmel. He-he. Még én is összerezzentem. Aztán megy minden tovább, az idős szerzetes visszaül a helyére, a kölykök pedig folytatják egymás cukkolását, igaz, ezúttal hang nélkül.

További újdonság és nagy öröm számomra, hogy két kutyával is találkoztam. Egyik ki van kötve egy rövid láncra, a kolostor kellős közepében, fekete, okos szemekkel, tegnap húzódozott, ma már szaglászott és kérte, hogy vakargassam. A másik kutya, azt hiszem az orvosokkal jött, valahol hozzájuk szegődhetett, egyszercsak megjelent a konyha bejáratánál, kapott is egy kis ennivalót. A főlámák többször is lekergették, mindannyiszor visszajött, s meghúzta magát a rengeteg hátizsák mellett.

Jut szembe: közben kiderült, hogy Tszültrim ismeri Spaltzingot, és rokonok is - a reggel pedig egyik kissrácról derült ki, hogy ő Tundup nővérének a férjének az öccse, akivel háltunk Icharban. Mondom, itt mindenki mindenkinek a rokona. A 4-5 fő-főlámák között is három testvér van.

Egy öreg szerzetes nem engedte, hogy lefotózzam. Tszültrim szobájában egyébként lakik még kb. 4-5 egér, ma este lefekvés előtt láttam, ahogy futkostak a sziklafalon, meg utána is, lefekvés után hallottuk, ahogy jönnek-mennek. Pets - kacagtuk.

Ledőltem egy kicsit, hátha sikerül elszundítani. Hirtelen bevillant az ATV-ország, a neurózisok. Nem, ha jobban belegondolok, nem akarok hazamenni. (Vagy vissza kéne jönni Puktálba? Hosszabb távra?) (Hová akarsz visszajönni, hiszen még itt vagy!) Dörgés, eső, szél van odakinn, most.

*

Van itt egy angol-tibeti szótár, 100 éves, Norbu Chopel szerkesztésében, de a yunt nem találom. Azt hiszem, hogy a yun-dolog egy ezoterikus tanítás része a tibeti buddhizmusban (a shambhalában is a titkos szövegek között van, román barátom is csak hosszas unszolás nyomán engedte meg hogy elolvassam), ezért sem nagyon ismerik. Pedig elég egyszerű, nyilvánvaló dolognak találom. Lapozgatom, olvasgatom a Csoma-szótárakat is, hátha rábukkanok valahol. Könnyen lehet, hogy végül a cím és így a koncepció is látens marad, és csak kérdésre válaszként sütöm majd el. Ma (is) azon vettem észre magam, hogy gondolatban már az összegyűlt anyag feldolgozásánál tartok. Minden fotózás után legalább egyszer újranézem a képeket (rostálok), de a gép kijelzője kicsi (hiába nagy). Magyarán: nagyon szeretném látni a képeket nagy képernyőn, aztán papíron is, és látni (mocorognak az egereink) hogy mekkora nagyítást tudnék ezekből kihozni. Mert továbbra is úgy tartom, hogy igazán nagy hatást, figyelmet csakis óriásnyomatokkal lehet kiváltani. Legalább 10-20 óriáskép, az alsó szint két termébe.

Van itt egy kazettás magnó, kb. meg 3 kazetta, egy Bryan Adams és két ladaki slágerzenével. Meg van rajta rádió, Tszültrim tegnap az Anglia-India krikettmeccset hallgatta. Ma én is rádióztam egy sort, kínai adók, meg helyiek (hindi?), meg a BBC jönnek be. (Az imént felfedeztem egy másik házi pet-et, egy jó nagy pók, az ágy fölötti hálójában, nagy legyekkel.)

Jaj, meglehet, hogy az F3-ast, és a maradék 8 filmet hazaviszem… Szégyellem, de ez van - egyszerűen nem jön, hogy használjam. (Gondolatban a filmeket már Gertrúdnak ajándékoztam. Ha így lesz, szép kis sztori: végigcipeltem (cipelem) egész indiai utamon… Végül is megtörténhet. (Gondolatban a gépemet is turbózom felfelé, arra gondoltam, hogy 10 giga (+1, a hangok) képet viszek haza, ha minden jól megy, és ha a nagy méretű képekkel akarok dolgozni, akkor bizony elkel majd egy kis plusz tárhely a gépen, meg a procit is kicsit fel kellene gyorsítani, hogy bírja a nagy képeket. Azt hiszem, nekifogok a Photosopnak, mélyebben - talán erre a projektre jobb lenne, mint az FW. Meg közben hátha megjelent valami megfelelő tutorial a Reason-höz is. November végére a képnek össze kell állnia, ahhoz, hogy decemberre befejeződhessen. Kellemes mosóporszag van, újra kihúztam a spárgámat, azon lógnak a ruhák. Itt öt rúpiáért (vagy 3-ért?) lehet venni mosószert kis csomagolásban, nagyon praktikus - egy 15 perces áztatás csodákra képes. Legközelebb nagyobb cuccokat is mosnom kell majd, valszeg. Vajon Hungarian turistával összefutok-e itten, mostanság?) Az LP szerint a Puktál-gompa 3850 méteres magasságban van; beállítottam az órám magasságmérőjét, lássuk holnap reggelre merre változik.

Továbbra is nagy sikere van a buddhista nevemnek, ma a konyhán mindenki Tharpának szólított. Csak ez a kurva Hungary-Romania skizó ne lenne, hogy egyértelműen és könnyen, egy szóval tudjunk válaszolni a honnét vagy? kérdésre. Mert a honnét vagy? tulajdonképpen azt is jelenti, hogy ki vagy? De hát, ha azt mondom, Románia, azzal nem mondok igazat, mert onnét vagyok ugyan, de nem vagyok román. S ha azt mondom, hogy I am Hungarian, akkor rávágják (néha), hogy "Aah, Hungary!" - de hát nem vagyok magyarországi sem. Sem. Fúj, de undorító egy kozmikus vicc, ez a kicsinyes transzilván lét, muhaha!

*

Ezt a naplót nem kell túl komolyan venni: a fölötte való munka fontosabb, mint ami belekerül. Személyes és csapodár. Egyrészt arra használom, hogy csicseregjek magyarul, néha, csak úgy, vagy ha le vagyok törve; másrészt hogy majd a fotókat könnyen be tudjam azonosítani (meg a hangfelvételeket is) a dátum alapján. Tehát, mondom, nem kell túl komolyan venni, ez a napló valszeg igen keveset tud visszaadni abból, amit én most itt (meg)élek. Ágyé pepik. (A világ ma ott és úgy tart, hogy blogot írni nem, de naplót, kézzel, papírra – az ciki.)

Aug.12. vasárnap

Reggel ötkor a gong hangjára ébredek. Nem túl hangos, de erőteljes, mély. Hajnalban hibátlan csend van a kolostorban, csak a Tsarap folyó zúgását hallani a háttérben, a völgy aljáról. A hang pedig mintha átrezegné magát a szobák falain, s eljut mindenkihez. Hozzám is.

*

Tegnap este hatalmas parti volt a „centrál-teraszon”, a mediko-trekkereknek még a generátort is beindították (így egy kicsit én is feltölthettem az egyik elemet). Ma, Tszültrimmel és a spanyol sráccal, aki szintén itt van, mióta megérkeztem, felmentünk a kolostor fölött található ciprusfához. Ami maga egy csoda, hogy egyáltalán ott (még) él. Szentfaként tisztelik, és tényleg jó volt alátelepedni. Ma, vasárnap lévén, nincs iskola, meg mintha az egész kolostor lelassított volna– a teraszon egész nap folyt a játék. Egy társasjáték, aminek nem tudom, mi a neve, de nagyon jó, én is játszottam, és nagyon élveztem: van egy tábla, rajta ilyen korongok, amiket a 4 sarokban található lyukakba kell betalálni. Tényleg jó mulatság. (Közben jönnek-mennek a turisták, lefotóznak, stb.)

Azon gondolkodtam játék közben, hogy Csoma ugye itt élt, akkor is szerzetek éltek itt, és azok is csak emberek, mint mi – vagyis vajon milyen mértékben vette ki részét a közösség életéből. Mert azt mondják, hogy a mulatságot nagyon nem kedvelte, de egy kolostori galeri egy kicsit más (is lehet) mint a kocsmai. A tél itt nagyon kemény, mondják-írják, mindenütt. De például a mai, nyári nap igazi könnyű, laza nap volt – olyan furcsamód megnyílnak az emberek itt – talán Csoma is meg-megnyílt? Ma én is lazítottam, 1-2 fotó a ciprus-sétán, és semmi több: kivettem egy szabadnapot. Ültem ott a teraszon, lenn a nagy mélység, fenn a nagy kék (kettéhasítva egy hatalmas kötélnyi imazászlóval), körülöttem az idősebb és a fiatal szerzetesek a földön ülve játszanak – boldog élmény, én mondom.

(A ciprusfától hazafelé Gizivel találkoztam, világosbarna volt, hosszú csöcsökkel, utánam szaladt, lefeküdt, kérte, hogy simogassam, vakarjam. Talán éppen kölykei születtek, valahol, ahol épen van. Elsírtam magam. Ez van.)

Úgy érzem, gyorsan telnek itt a napok. (Ha minden jól megy, holnap fogom végigfotózni itt a falfestményeket és a régi könyveket.) Belegondolok, hogy ezek az emberek (szerzetesek) itt élik le az életüket vagy életük nagy részét – nagyon érdekes arcok, ma figyeltem őket. Hátha sikerül holnap erős portrékat is elkapnom.

Aug. 13. hétfő.

Nagyon sokat álmodtam ma éjjel, régi barátok bukkantak fel, sosem volt tájak és városok, rendesen belefáradok reggelre.

Tegnap este mozi volt a centrál-teraszon: nagy TV, DVD-lejátszó, generátor bekapcs. (elemtöltőt bedug) – a szerzetesek szépen sorban leülve, s nézik a mozit. Egy kínai film, tibeti szinkronnal (!), egy buta mesefilm, állítólag Padmaszabhaváról szól, de a hülye is látja, hogy ennek semmi köze hozzá - ilyeneket látni otthon a Hallmarkon. Előtte pedig jakhúsleves, finom volt, zsíros, súlyos. Közben elfelejtettem, hogy Tszültrim momót akart főzni estére, úgyhogy aztán este 8 után nekiláttak főzni, ő, a spanyol srác, meg én – végül aztán még két szerzetestanítványa is bejött segíteni. Momót főzni hosszú folyamat, úgyhogy jóval éjfél után feküdtünk le. Én már a muri közben álmos és fáradt voltam (a térdeim nagyon fájnak, főleg reggelente (megöregedtem, na). Tszültrimnek nagyon bejött a spanyol srác, mondta is, hogy olyan szeretne (néha) lenni, mint ő. A kis purdékkal, ha találkozom, mindig megérintenek, keresik a fizikai kontaktust, gondolom, elsősorban az idegennel, az egzotikussal – a nagyobbaknál azt hiszem, ugyanez a helyzet, csak a fizikai kontaktus mellé erős szellemi kontaktusvágy is társul. Örülök is, meg nem is, hogy nem vagyok egy ilyen fancy csávó, akit imádjanak, és kicsit elkeserít, megint itt is, mint mindig, ahogy az emberek a felszín alapján döntenek. Persze, én is ritkán vagyok jó kommunikátor. Tegnap este ők sokat beszélgettek – alapvetően olyan érzés volt, mint a pösti buddhista főiskolásokkal lenne, például egy tépés alkalmával. Annyi a különbség, hogy a beszélgetés angolul folyt, nem magyarul, és nem egy pesti panellakásban, hanem a puktál-kolostor egyik kis szobájában.

Ma ragyogó napsütés van, dolgozni fogok, a munka helyrebillenti a szociális deficitet. (Azért önmagában elég szomorú, ha az ember nem talál társra. Szellemi társra gondolok most – Csoma, a sok igen furcsa tulajdonságaival, vajon miféle társakra számíthatott? Munkája kapcsán, biztosan volt kapcsolat. De azon túl?)

Tsültrim sokat beszélt, megnyílt. A buddhizmusról, önmagáról, a szerzetességről. Mert alapvetően ütközik (találkozik) benne kelet és nyugat. Egyrészt a kolostori-szerzetesi életforma, amibe beleszületett, a buddhista gondolkodás és életvitel (kelet), és amit a government-iskolákban látott, hallott, tanult, meg a sok turista (nyugat). A vacillálás (ütközés) benne azonban (a buddhista kolostori hatás miatt) gyöngéd, nem nagyfokú stressz. És kacag önmagán, van humorérzéke, öniróniája. Mondom, 30 éves koráig vár a döntéssel. (Magamban kacagtam, hogy ez ugyanaz a döntés, amit én is szoktam mondogatni, hogy kurva legyek-e vagy szerzetes.)

(-)

Ma először láttam egy magyar arcot – orosz volt. Döntöttek a lámák: nem fotózhatok a szentélyekben. Csak a Baktay-követ.

(-)

Tszültrim szerint Kungá Csöleg nem volt szerzetes, hanem egy csávó, aki télen kivonult a Dzonkul-barlangba (akkoriban nem volt ott még kolostor), s ott ilyen tantrikus gyakorlatokat végzett, meditált, nyáron meg vissza a faluba, család, stb. Csoma, szerinte, elment hozzá, vagy Szangje Puntszog hivatta, vagy csak vitték a kezdéseket. Zanglában nem volt akkoriban kolostor (a mai zárda frissen épült, körülbelül 100 éve), vagyis akkor Csoma a királyi családnál lakott-élt, legfentebb, a Csoma’s roomban.

*

(Reggel mondja Tszültrim, hogy két éve most álmodott először: a folyó közepén állt, egyik oldala fagyott, másikon folyik a víz. Úgy értelmezte, hogy ez a dilemmájáról szól. Nekem meg nagyon fájnak a térdeim, valószínűleg amiért nem a hosszú alsóban aludtam.) (Tszültrim nem vett el semmi pénzt, azt mondta, hogy elég neki, ami van, s ha akarom ajándékozzam inkább a gompának. S majd küldjem el neki CD-n azt, ami kisül ebből a projektből. A legnagyobb örömmel teszem majd.)

?

Este jakhúslevest ettünk, laskával, utána egy jót beszélgettünk Tszültrimmel. Ha egy kicsit felnőne, és nyugatra jönne, egy igazán menő buddhista tanító lenne belőle, az emberek imádnák. Minden megvan benne ehhez, kivéve az elhatározást (mint mondtam, vacillál). Nagyon hálás vagyok neki a segítségéért, hogy lakhattam nála, a teáért-kajáért, stb. Egy fillért sem fogadott el – 500 rúpiát adományoztam a gompának.

Testa

Aug. 14.

Tesztában (3950 m) vagyok.

Tegnap délután, a lámák döntésének hatására úgy döntöttem, nem maradok ott tovább.

(-)

Elmentünk Szangje Puntszog leszármazottjának házába. Igen kellemes meglepetés volt, hogy az öreg (Tashi Wangdus – tképpen a felesége a leszármazott; az ő fiúk Tanzin Norbu, a srác, aki Angliában él és aki aznap érkezett Phuktárba, amikor én: ő Szangje P. után nyomoz – én Csoma után) már várt! Ugyanis Tanzin levelet hagyott nekem. Megkínált teával, aztán előhozott egy kerek fémdobozt, amiben Szangje Puntszog tárgyai vannak, egy nagy mala és 2 fejrevaló (lásd fotók). Beszélgettünk hőseinkről. Úgy tűnik, Sz. P. valami hasonló csávó lehetett, mint Kungá Csöleg – vagyis nem szerzetes. Hanem inkább egy ilyen Milarépára-Tilopára ütő csávó, aki élte családi-falusi, stb. életét, de közben ilyen tantrikus cuccokat is nyomott, netán néha elvonult. A dobozban van egy papír, marczell.com nevével és címével - plusz most már ott az enyém is, linkestől. Átmentünk ebbe a (hatalmas) házba is, melyikben az öreg szerint a „királyi család” lakott, egyik szobára rámutatott, hogy szerinte akkor laktak Csomával, vagy dolgoztak. A lényeg, hogy ők sem tudnak sokat Sz. P.-ről, Csomáról sem – kérte az öreg, küldjünk neki könyvet róla.

Valószínűleg ma este én is berúgok egy kicsit, rég nem ittam alkoholt – igaz, nem kéne, a holnapi út miatt… Ez a Csoták nagy figura – lásd a fotón. Tzsogfel pedig nagyon intelligens (egy zsák diplomája van – ha látnád mekkorákat bír harákolni), Padumban tanít – ha sor kerül egy valamiféle „hivatalos” csomag küldésére, például a Pluktár-gompa számára, ő lehet a kapcsolat-ember, és érdekli is a dolog, nyilván. Röhögtük, hogy hamarosan importálni kell a lámákat Zanszkárba: a helyiek már nem tartják jó biznisznek kolostorba adni a legkisebb fiukat, hanem inkább government-schoolba küldik őket, menedzserizmust meg kereskedelmet tanulni. Import lama – ez egy új termék, Nyugatról Keletre. Meséli (a tanár-srác, neve…), hogy egy osztrák egyetem (buddhist studies fakultása vagy mi) projektje az, hogy összeszedik az összes fellelhető régi értékes buddhista kéziratokat-könyveket Ladakban, és Puktálban berendeznek egy nagy könyvtárat – ez is összevághatna a Csoma-projekt folytatásával, együttműködhetnénk.

Praktikum: a 2. bakancsra kiállítottam a túrabotot, azon száradnak a zoknik. A kezem teljesen le van fagyva, rég nem találkozott ilyen hideg forrásvízzel. (Padum óta nem találkoztam onebonbon-onekhaka-gyerekekkel, ez nagyon jó érzés.)

Aug. 15.

Reggel 5.30-kor ébredtem egy hisztérikusan rikácsoló női hang, aki Csotákot ébresztette:  semmi trek, irány vissza Puktálba. (A tegnap mondta, hogy nem szereti itt.) Rá egy felórára akkora füst volt már a szobában, hogy ki kellett menjek a házból. Akárcsak most. Úgyhogy várom, teljen az idő, hogy ébredjen fel Tszogfel – aztán 10-11 között talán mind egy másik horsemen.

*

Jövendőbeli hasemenem (51 éves) egy tea mellett elmutogatta fényképeit, többek között az egyiken mösziő Marcell  is rajta volt, 92-es dátummal.

Előző szobámban, ahol aludtunk, nem lankadt a füst, úgyhogy néhány séta és cigi után összepakoltam, s át Tszogfelék házába. Most már dél elmúlt, a Punréban talált horsemennek se híre, se hamva, de úgy tűnik, ez az 51 éves ember hajlandó eljönni velem holnap. Alapvetően megint abban a helyzetben vagyok, hogy nem bízok bennük, és amit mondanak, csak félig hiszem el. Jut szembe, Csoma is várt itt egy jó darabig a lámájára, mösziő Puntszogra, akkor ejsze nekem is belefér egy nap, lóra s gazdájára várva. De hát itt unalmas, a purdék, a sok száradó szar, s az örökké rafinérizáló helyiek nem inspirálnak. Nagyjából ennyi – és ezentúl csak azt várom, hogy lássam a Himalája főgerincét s Manaliban kivegyek egy szobát zuhanyozóval. Egyéb momentán semmi nem hat meg. Ma reggel meghallgattam a híreket, Mimachal Pradesh-ben, Shimla körül hatalmas árvizek, több ezer halott. Jókor érkezem, mit mondjak, bele a monszunba, hát kellett ez nekem? (A reggeli szoba tele füsttel, köhögök-krákogok-könnyezek, minden ablak be van szögezve, egyiket sem lehet kinyitni. Jó reggelt, helló tourist!

Egy ideje lassan telnek a napok, körülbelül Padumba érkezésem óta. Ez annak is a jele, hogy elfáradtam, hiszen régóta úton vagyok - magamhoz képest, főleg. Meg annak is, hogy egyedül utazom. A zen-kolostor gondolata, akár Kanshoji is, de még inkább Japán egyre jobban tetszik. Gyakran eszembe jut – s ha projekt lenne, akkor egy fotóalbum Zen címmel, H.B. Zen című írásával a képek alatt, mellett. El nem tudom képzelni, mennyi lehet egy repülőjegy Japánba, biztosan 1000 EUR körül mozog.

*

Dilemmában vagyok, hogy merre vegyem az utam Darchából., menjek-e Kaza felé, keletre, s onnan le Rokong Peoba (1.), vagy előbb le Manaliba, s majd ott szétnézek, érdeklődöm, hogy melyik lenne jobb, északról (Kazából) vagy délről (Shimlából a Szatledzs-völgyben megközelíteni Rekon Peót (2.), vagy menjek le egyenesen Shimlába (3.). Az első útvonal egyáltalán nem szimpatikus (helyi autóbuszutak, stressz a csomagok miatt), a másodikban az lenne a jó, ha beszélhetnék helyi travelagentekkel, a harmadik tetszene a legjobban, mert most olvasom, hogy Shimlában van egy templom, a majomisten temploma, ami úgy tűnik, nagyon szép látvány lehet hajnalban, napfelkeltekor. (Ablakomon kifelé a Himaláját látom, most.) Igen, elindulok déli irányba, Manali vagy Shimla, egyhuzamban, vagy kettőben, hátha a monszun nem kavar be nagyot.

Megmostam a hajam kétszer, szappannal. Ma háromszor vettem be az arzéngolyócskákból. Kicsit helyrebillentem (elég nagyokat tudok kibillenni, ugyebár). Kész, most már holnap menni akarok. Belesüppedtem valami ragadós nyúlós maszlagba, éppen mint Padumban, hogy csak lépnék tovább, de valami nem enged. Sodródj tovább, ez az egész csak egy vicc, karnevál; egy szempillantás az egész, semmi több. (Már legalább négyen szaladtak ide a házhoz, hogy „Horse?”. Ha azt mondom yes, csak néznek, vagy mondják, hogy „Me, horseman!” Semmi többet nem tudnak angolul. J

*

Ugyan elég gyakran gondolkodom Csomán, a történetén, és ott tartok, hogy a kérdések nem csitulnak. Ugyanannyi van, mint indulásom előtt. Hiába kaptam választ megannyi kérdésre, a köd még mindig igen nagy.

*

Este. Tétha (vagyis helyesen: Tészta) mellett, Darcha felé, van egy ház, egymagában. Ott vagyok, azé az emberé (ő is 50 felé lehet), akivel holnap reggel indulok. A fejlámpámmal világítok, bebújtam a hálózsákba – a háziak a konyhában ücsörögnek még. Hogy tudnám elmondani, leírni, szavakba önteni ezt a különös tapasztalatot, amit egykor úgy fogalmaztam, a karma vagy mi kapcsán, hogy aki meglátja a múltat, az meglátja a jövőt is, és akkor írtam azt a bizonyos hosszú verset, és ez ma este Tszültrim álma (az utolsó versszak) kapcsán ugrott be, de ott volt a kövér halott is középen, langymelegen legyezgetve magát, Puktál teraszán -  lásd fotó, és itt vannak folyton azok a bizonyos felhők a magas fennsíkon, ahogy egymást bámulják, s annak is az árnyékát, annak is a táncát, odalent a földön; vetítés az egész, álom, így teremtődik a világunk, igen intelligens ember volt ez a Buddha, ajánlom figyelmedbe, bárki is vagy, aki ezt olvasod. Káprázat.

Aug. 16.

Kargyak falu alatt vagyunk, kissé odébb a campsite-től, a patak közvetlen közelében. (Nagyon meleg van, sehol egy felhő, egy árnyék.) 4050 m (az órám 4070-et mutat). Látszik innen a Gumburanjan a völgy végében, holnap haladunk el alatta. Ez egy hatalmas monolit, amolyan Egyeskő; délutánra arra fordul a nap, majd fotózok.

Útitársam, guide-om, szakácsom és lovászom is egyben Tszedan Falban, Tésztából (az apja második neve Puntszog egyébként, lehet ős is valami leszármazottja Csoma lámájának) – ma reggel próbáltam erről vele-velük beszélni, de sajnos semmit nem tudnak angolul. Most meg hatalmas szél van, a nagy meleg mellé -a Tszedan sátrát (csak egy ponyva tképpen) már le is szedte. Lehet, hogy neki adom a sátramat. Kanamban valszeg nem lesz szükségem rá, ürül a csomagom – tán ő majd jobban hasznát veszi. A szél irányt váltott.

Körülbelül 50 lehet vagy afelé, megérkeztünk, felhúzták a sátrakat, s főzött egy teát. Özvegyember, tegnap s ma körülbelül 4 gyerekével, meg az anyjával találkoztam. Olyan alázatos, hogy minden szerepet, amiért én fizetek neki, én játszom el. Azaz játszanám, ha hagyná – csak csellel sikerül, mindig.

Jó érzés olyan helyen járni, ahol Csoma is biztosan járt. Erre kelt át a Himalájám, Szabáthu felé (amit egyébként sehol nem találom a térképeimen). Csak akkor enyhül a széltépés, ha behúzom a sátrat – ha nyitva hagyom az „ajtót”, viszi, repülne el. Úgy adom másnak a sátrat, mintha az enyém lenne… Szinte tökéletes, a forma, a törött cső kitart, a megvarrott rész szintén. Jó útitárs. A ló, aki hozta a cuccokat, eleinte makacskodott, kellett noszogatni, meg-megállt. Kanca. Rég nem láttam ekkora pinát. Tulajdonképpen ma órákon át egy pina nyomában szedtem a lábam. J

Zanszkár olyan, mint egy nagy falu (a falu itt sokszor nem több, mint 1-3 ház; néhol nagyobb falvak, például 20 ház, szorosan egymás mellett): nem kell ide internet: tegnap este Tszedan házában, a tűz mellett, ott a nagyobbik fia, tudta, honnan jövök, hová tartok, ki vitte a pakkomat Puktálba, stb. Nagyon nagy a hajam, a szakállam is sosemvolt méreteket öltött. (Ez a szél a Shingo-La felől fúj. Azt üzeni: vigyázz, vigyázz, mert én nem adom olcsón magam, mint az északi testvérem…)

Kicsit furcsa, hogy egy öreg, aki tán az apám is lehetne, a lovász-guide-cook-om egyben, s speciel nekem. Igyekszem a dolgát megkönnyíteni, ahol tudok, segítek neki. (Vajon Csoma egyedül járkált itt?) A bal térdem ma nagyon vacillált, remélem, a ShingoLa-ig megbékél.

*

A túra/gyaloglás kiváló meditation in action, különösen, hogy egyedül gyalogolsz. Egymagadban vagy a gondolataiddal s a külvilággal - vagyis a neurózisaiddal és a tájjal). Ugyanaz történik (itt is), mint az ülőmeditációban, jönnek-mennek a gondolatok/tájak. Ma 5 órát gyalogoltunk, egy tea-pihenővel. Remélem, elül ez a nagy szél – Padumban volt egy éjszaka, amikor a szél olyan hangosan tépte a sátrat, hogy állandóan felébredtem.

Itt, Kargyakban is van egy iskola http://www.suryaschool.org/ : csehországiak támogatják. Csehország lehet, hogy előbbre van Romániánál/Magyarországnál, lehet, hogy közelebb van Európa nyugati, kultúráltabb feléhez, de kétlem, hogy gazdagabb lenne Romániánál. Igazán létrehozhatnánk itt mi is egy ilyen iskolát. Ha már feszt Csomával verjük a mellünket. Mindkét országnak jót tenne. Annyi lehetőség volna ebben. Rengeteg.

Special thanks: Sziszinek, a bepötyért!

 Augusztus 17.-18.-19, a Shingo-la előtt, alatt, után

Himalájakék – tán ez jobb cím lenne, mint a yun. Himalajakek.ro, himalayablues.com. Ma ugrott be, újra, ahogy lefotóztam ezt a kéket. Egyenes folytatása a Paris Bleu-nek. És rozsdarégi helyett (vagy mellett) lehetne mondjuk cianotípia. (Érdekes, ahogy a nálam fiatalabbakkal és a nálam idősebbekkel általában szót értek – a velem egykorúakkal nem.) Panoráma a Himalája főgerincének hófödte csúcsaira, egyenesem a sátramból. Valszeg itt is nagyon hideg lesz. Tegnap éjjel minden ruhámat magamra húztam, mégis szétfagytam – mégse csúcscuccok a csúcscuccaim. Alig aludtam valamit.

Jó öregesen araszolunk – még szerencse, hogy ez az 55 éves kisöreg van velem, s nem valami fiatal vitaminbomba. Amit mások 4 nap alatt tesznek meg (vagy akár 3), mi 5 nap alatt tesszük meg, így egyeztünk meg. Tszedan amilyen pici és öreg, éppen olyan fürge és szikár. Sosem áll meg pihenni, csak a patakátkelések után, száradni. Tegnap éreztem először, hogy magasan vagyunk és ritka  levegő: időnként nagyokat szédülök és kapkodok a levegő után. Lehet, ebben a cigi is ludas. Dögmeleg van, az órám szerint 37,1 fok. Szakad szét a hátam, a bal térdem állandóan vacillál, gyaloglás közben.

*

Csoma emberi arcát összerakni képtelenség. Kétkedem azokban (pontosabban azok valóságközeliségében), akik ennek ellenkezőjét állítják (lásd: az erdélyi szcientifisták hősmagyar-képe, Szemző kontemplatív jellegű utazója, a .hu buddhisták bódhiszattvája, stb.). Ezek mind vetítések. Vagyis: inkább szólnak azokról az emberekről, akik állítják, mint magáról Csomáról.

*

(Most már értem mit értett a TKBF-titkár azon, hogy 3 hónap Indiában sok is, kevés is, egyszerre.) Önismereti gyakorlat is a túrázás-gyaloglás. Igen, határozottan jó lenne otthon is egy kis csapat erre. (Itt vannak ilyen menedzser jellegű túrázók is. Pl. ma láttam egy csapatot, négyen voltak, rohantak, szószerint, „se jobbra, se balra, csak előre”, köszönés nélkül. Csak egy zászló hiányzott a kezükből s egy himnusz a foguk közi.)

Talán lefotózom a bakancsomat vagy a szandálomat s elküldöm a Csomakőrösi múzeumszobába, hátha kiteszik a Jakabos cipői mellé. Viccet félretéve, megérdemelnének egy jó fotót.

Egyébként nehéz ügy, a Himaláját tisztán tartani. Ma, patakátkelés után, mikor együtt száradoztunk a napon, Tszedan lazán a kövek alá dugta a keksz nejloncsomagolását. Vagy: ma reggel, nem lévén budi a sátorhelyen, a patak mellé szartam/fostam, egyszer rózsaszínű, másodszor meg fehér budipapírral. Az elébb 39,5 fokot mutatott az órám – nesze neked, globmeleg, ezt kapd be.

Tszedan olyan mint Spaltzing, csak egy idősebb férfi bőrében. Ugyanazt a dallamot (mantrát? imát?) dúdolja gyaloglás közben. Amikor kínál, vagy pakolunk, ugyanolyan jólelkű, a másikat helyezi előre, nem önmagát.

*

Egyik legfontosabb dolog Csomával kapcsolatban az, hogy ő a Tibeti-Angol szótárat készítette el. És nem a Tibeti-Magyart.

*

Ha, tegyük fel (estvéli álmodozás), ez a Csoma-projekt valóban folytatódik, akkor egyetlen dolog nyit majd meg minden kaput előttünk: a Dalai Láma pártfogása. Minden kaput. Kuksolok a sátramban, készülök bebújni a hálózsákba (aminek nagyon szar a cipzárja, minden este elküldöm ide-oda a mormota.ro-t miatta), és a kis drága öreg hozott nekem egy teát. Nagyon köszönöm! (Patakátkelések – egyiknél a bakancsom beesett a vízbe. Szerencsére nem messze állt Tszedan, s felkapta.) Kifejezetten untam a Shingo-lát (4980 m) – legalábbis északi nővéréhez (Sigge-la, 5010 m) képest.

*

Hatalmas völgye van a Darcha-folyónak, hatalmas kőrengeteg, hatalmas kék. Az, hogy Tszedant valami bántja, de el nem mondhatja, talán szeretne ő is egy fancy tourist group lovasembere lenni. A turistákkal kapcsolatba került zanszkáriaknak egyébként nem sok modoruk van, és az előzékenység is pénzbe kerül.  Ma több patakon is át kellett kelnünk, megázott az ajánlólevelem (ami valszeg Kanamban sem ér majd semmit), de olvasható. Mindenki cigit potyázik, a lehető legszemtelenebbül. Ma bezártam a boltot, és csak az kap, aki ad cserébe valamit, például teát. Alapvetően unom az egészet és fáradt vagyok. Igen, az öregnek adom a sátramat (aminek itt is mindenki a csodájára jár, még a németek is, ssose láttak ilyet), hátha hasznát veszi, igaz, meg kell tanítanom felhúzni, mert az nagyon fifikás.

Csepereg, szépen (atalmas felhők jönnek délről – ez valszeg a monszun), odébb zúg a nagyon sebes Darcha, amott egy hatalmas német turistacsoport igazgatja a sátrait, emitt meg egy francia tinédzsercsapat csicsereg. Mondom én, úgy járnak ők ide, mint mi annak idején pl. a Szt-Anna-tóra. (Ez nagyrészt Föllminek köszönhető, a franciák körében, Ladak-Zanszkár népszerűsége.) Jómódú nyugatiak, és ennek megfelelően jól fizetnek – ami az lmúlt években igencsak kihatott a helyiek gondolkodására. A legtöbbjüknek a szemében, a szemgolyó közepiben egy dollárjel áll. És, minden egyéb másodlagos. A dollár, meg a tárgyaid (sátor, bakancs, dzseki, bicska, karóra) Olyan, hogy remote Zanskar utoljára itt, ezen az útvonalon, 10-20 évvel ezelőtt létezett. És, Csoma idejében. Ez, hölgyeim és uraim, ez a terrorizmus. Turizmus-terrorizmus. Ez van, no hope. Poverty-mentality – és ezt nekünk, nyugatiaknak köszönhetik.

*

Rántottát vacsoráztunk, hoztam tojást. Tszedan hangosan hahotázni kezdett tágra nyílt boldog szemekkel, mikor értésére adtam, hogy marad a sátor, nála. Jó érzés, jót tenni, imígyen is, még ha ezzel a tettemmel a terrorizmust is szítom. Remélem hasznára válik – nekem hasznomra volt, megszerettem. Több mint egy hónap zanszkári gyaloglás-csavargás után semmi egyebet nem akarok, csak egy zuhanyzót és egy ágyat. Holnap indulok Manaliba.

*

Hétfő, kezdődik a hét. Hatkor ébredek, vagy még korábban. Tszedan a drága ember hatkor elkészíti a rántottát (maradt a tegnapi tojásból). De én csak kb. 7:30-kor vagyok általában kész a reggelire, ha nincs miért sietni (előtte kávé vagy tea, cigi, toilet, bepakol hátizsákba, leszed sátrat, mosakodás, stb. – hogy mindennel meglegyek, mire reggelizünk). Vagyis akkorra a rántotta már kihűlt. Amit a drága ember ünnepi búcsúreggelinek szánt. Nincs karórája, csak úgy megy a nap után. Aztán persze adta az övét, amit akkor készített, de nem vehettem el, ettem a hideget: legalább neki legyen ünnep. S hogy az ünnep teljes legyen, szolgálatát utána ki is fizettem, s a sátrat összapakolva a kezébe nyomtam (valszeg seccperc alatt el fogja adni).

Augusztus 20., 21, 22 Manali

Ide manalihoz jöhetnének az Agrában készült hangfelvételek

Poverty-mentality-seknek kell ide jönni, Indiába. Nekik ez itt maga a mennyország, annyira olcsó minden. Mint másoknak trekking, egyeseknek pszichoterápia. Én sajnos, úgy érzem, kinőttem a poverty-mentality-ből. Az a gyerekkor. Utána jön az igazi neurózis: a szabadság.

Ekkorát rég nem nyújtóztam. Jóga. Amit Dorje tanított Leh-ben, meg amit tudtam előtte. Nem csoda, hogy Indiából jönnek a legnagyobb jóga-mesterek. Úgy terem itt a THC, mint nálunk otthon a gaj az út szélén. És nem véletlen, hogy annyi fiatal meg junkie van itt.  Hemzsegnek. Hozzák a lét. Innen nekem sürgősen el kell menni. Mert még visszaszokok. (Így szokott kezdődni.)

Rencontres au bout du monde (http://boutdumonde.eu/) – ez a neve annak az egyesületnek (.fr), akikkel idáig jöttem. Hozzák ide az embereket, és minden „beugróból” 100 eurót helyi karitatív célokra fordítanak. Plusz: jól fizetik a helyieket. Olyan mint a fair trade (http://en.wikipedia.org/wiki/Fair_trade). A francia guide srác nem gazdagszik meg (bár néha bejönnek apróbb bizniszek, mint a mai velem – fizettem nekik, hogy elhozzanak idáig), de jól él. És nagyon élvezi: évi 3-4 hónapot utazik, ingyen. De az is lehet, hogy ez neki egy nyári diákmeló – ahogy a leh-i egyetemisták is vállalnak nyárra idegenvezetést, hogy téli tanulmányaikat finanszírozhassák. Így is lehetne folytatni a Csoma-projektet. Vagyis: fizess – de közben felhívjuk a figyelmedet arra, hogy a TE pénzed egy részéből Csoma Sándor ügyét ápoljuk. Mintha minden összevágna.

(-)

Úgy szét vagyok esve, mint Manaliban mindenki. Kivéve a muszlin eladókat, ők csak egymásra néznek, na, még egy cuccos, ugyanazokat a dolgokat vásárolják, mind. Kóla, csoki, budipapír, alma. Tipikus füves ebéd. Jól írja az LP: a surplus of dope and techno music. Amióta hazaértem megy a háttérben tompán a bâţî- bâţî. Club House a neve a monstrumnak, nem messze az ablakom alatt.

Ugyanakkor ez valami nagyon liberális hely lehet. Többnyire izraeli kamaszokat és franciákat hallani. Ma láttam egy egész „füves családot”, a gyerek kamasz, franciák. Ott téptek az egészen az asztalnál. Hogy mik vannak. Én meg jövök itt a Csoma-sztorimmal.

Igen, jövök. Jobb a Csoma-történet mint a fancy travellerizmus. Üresfejűek, csicseregnek. Éppen úgy, mint pl. Flekkenfalván. Zúgnak a motorok, karting-pálya (hamarost ATV-k). Mint nálunk otthon. Megölték a Marost. A szó legszorosabb értelmében. Hát ezekre ún. szavazni? Ma simán átmentem egy checkpointon útlevél-bemutatás nélkül. Remélem nem lesz bajom belőle. Mert itt hatalmas bürokrácia van, s az indiai titkosszolgálat biztosan jobb mint a szeku.

(-)

Szerintem Csoma is egyedül volt. Ezért ment el, és ezért nem jött vissza. Mindegy, hogy hol vagy egyedül. S ahol éppen vagy, legalább érezd jól magad. Mint ez a vidék, ország, földrész, a nyárádmentétől a flekkenfalváktól nagyon de nagyon messze van. A repjegy nagyon drága – de az élvezet 108-szoros.

Csoma-turizmus. Volt Csoma-egyesület, volt Csoma-diafilm, volt Csomafilm. Most legyen Csoma-turizmus. Egy trek-útvonal a sok-közül. Entertainment. Csak az kell úgyis mindenkinek. Még a legfanyalgóbbnak is.

Nagyon fáradt vagyok.

Vagy két napja, Jamkar Sumdóban ültem a kerítésnek dőlve, előttem s mögöttem hatalmas, tágas kőrengeteg-völgy, szikrázó kékkel. Várom a lovasemberemet. Előresiettem: untam. És azon kaptam magam, hogy Gergelyandira gondolok. Szeretettel. Hosszú-hosszú idő után, először nem agresszíven. Hanem, hogy a kis drágával mi lehet? Férjhez ment? Van már kisbabája? Máltán van? Füvezik? Szét van esve? Először nem agresszíven.

Ez egy olcsó szoba. Basic, ahogy az LP mondja. Nem túl kellemes, de ha van mivel elfoglald magad, pihenni jó. A portás, mikor feljött az útlevéladataimért, rögtön hasissal kínált. Nagyon olcsó. Ezért otthon börtön jár. Indiában is, ha jól tudom. Kaptam egy kóstolót. Na, attól vagyok most szétesve, de nagyon ne menjünk bele, mert a Vivarténak dolgozom, s nem a Kendermagnak.

Szerintem a Rhotang-hágón innen az egész vidék be van tépve. Benne van a levegőben. A marihuána kreatív pora. Ahogy közeledtünk (közben meg egyre jobban fájt a térdem), egyre több dolog esett a helyére. A hágón, ha átjössz, minden megváltozik: erdők, csupazöld minden, fenyők, almafák, párás levegő – a zanszkári sivatag után valóságos dzsungel. Leírhatatlan érzés, ez a váltás. Aki unatkozik, az tulajdonképpen alszik.

Az éberség hagyománya. Csakis, és csakis az éberség hagyománya érdekel. Minden egyéb csak rizsa. Culture. Nagyon furcsa, hogy két hátizsákban élek, mindennek megvan már a helye, mint egy lakás. Csigaház. Néha úgy hiányzik az otthonom. Igaz, otthon is. Jó lenne otthonra lelni. Ez az utazók legeslegnagyobb illúziója. Nincs otthon, mind úton vagyunk. Te is, én is, Csoma is. A Szemző-Sári páros, hallgasd meg, milyen szépen megfogalmazták. Az első igazi emlékmű, Csomának – a többi mind régi(módi). The biggest and fanciest personal goal, of course, is to get it into the National Geographic.

(-)

Most döbbenek rá, hogy milyen kendermagosan ünnepeltem tegnap a magyarégremagyarcsillagot. Manali olyan, mint Tusnád, a természeti adottságai, az időjárása is. Csak éppen itt az út szélén nem gyom, hanem marihuána terem. Békésen. Annyi turista jár ide (tépni, sportolni, trekkingelni, jógázni, stb.), hogy pl. egy hatalmas magánklinika épült itt, nem messze, az amcsi, a .fr, és az izraeli nagykövetség ajánlásával. Ekkora nagy biznisz ez a hely. Az indiai párok itt töltik mézesheteiket – a nyugatiak a 70-es években költözgettek ide, a kiváló minőségű helyi marihuánáért, a környező falvakban házakat vettek, stb.

Nagyon szép hindu lányok vannak itt. Csak úgy tapicskolnak a kis kihennázott bokáikkal, a nejlonpapucsban. Tegnap errefelé jövet megálltunk valahol a Rhotang-hágó előtt, enni, volt ott egy trekking-maca, ujjatlan pólóban, rég nem láttam ekkora melleket. Csak néztem – ő meg visszakacagott. (Persze, itt Manaliban, a fű a beugró, az előétel. Tegnap este, a tibeti konyhában mögöttem egy angolul beszélő pár valami háromezer rúpiás cuccról beszélt, mondván, hogy annyiért nem is drága.) Találtam a hátizsákomban még egy Orbitot. Micsoda pazar élvezet.

*

Micsoda meglepetés: valaki utánam kiált az úton: Tharpa! Hát Tszedan volt az! Azon tl, hogy szorítgattuk egymás kezét, és jó nagyokat kacagtunk, persze most semigen tudtunk kommunikálni. De örülök, mert négynapos együttlétünk alatt, míg együtt gyalogoltunk Zanszkárban, egyszer sem szólított a nevemen – ezzel bezárult a kör. Vagyis ez a kör így teljes. És, a Tourist Office-ban ma végre találtam egy térképet, amin rajta van Kanam. Valami igazán jó zenét szeretnék már végre hallgatni, mondjuk klasszikusat, a kultúrpalotában, hogy essen szét a ház.

A legtöbb turista itt izraeli (igazából övék itt a tér, többnyire kamaszok) vagy francia. Engem többnyire Németországba helyeznek – ráadásul csak trekkingruha van rajtam (a farmeremből túl kifogytam), így aztán tökéletes álca, sima turistának néznek. Csak néznek nagyot, amikor előveszem a dohányt és sodrok egy cigit – ilyet a trekkerek nem csinálnak, ők gyümölcsöt rágnak, meg csokit. Mivel itt mindenki szívja a füvet (s a rendőrök is emberek), gond csakis akkor van, ha valaki feljelent valakit. Vagyis, ha valaki le akar számolni valakivel. A helyiek ritkán és keveset szívnak (kivéve a szent embereket – ők reggeltől estig, be lehet hozzájuk menni a templomba, és némi adományért szívhatsz az övéből), nemigen szeretik a marihuánát és származékait, de akkora nagy biznisz épült itt rá mára (fű-turizmus), annyi pénzt hoz a házhoz, hogy tolerálják.

(-)

Rengeteg szuperhangos motorbicikli megfordul itt (is). Tegnap tűnt fel, hogy a hangjukra, amikor megjelennek, nem omlok úgy össze, mint mondjuk 2 hónappal ezelőtt. Ez volna a Himalája-csend hatása? (Jaj, a csend az belül van. Csakis ott lehet, és sehol másutt kívül.) Hamarosan el kell kezdenem szedni a malária elleni tablettát.

*

Indiában, a hegyekben rengeteg ember dolgozik (gyanítom éhbérért) a kövekkel. A hútuko fonott korsár, köveket hordanak az építkezésekhez, útjavításokhoz. Az autóutakon mindenütt vékony hinduk csoportjaival lehet találkozni (általában gyerekek és nők is), akik a köveket hasítják-kalapálják, egyenként, majd a nagy vasautó elegyengeti. Talpig rongyokban (nagy a meleg, erős a napsütés), kendő az arcon (nagy a por). Nem tűnnek ugyan boldogtalannak (inkább apatikusan fáradtnak), de ha a (buszból, kocsiból, riksából) a szemükbe nézel látod-érzed, amiről ábrándoznak (Bollywood) munka közben, az, hogy úgy éljenek mint te, a tourist. (ide jöhetne az agrai kőfejtő hangfelvétel)

*

Az én utazásom, számomra, hatalmas élmény. Minden porcikámat megmozgatja. Gondold meg milyen lehetett 200 évvel ezelőtt, az üvegablakok és a turizmus előtt. Nemcsak nagy tudóssal van dolgom, Csoma személyében, de nagy utazóval is. Igen, régebb voltak ezek az emberek, akik simán csak utazók voltak. A szó maga (utazni, utazó) mást jelent ma, mint akkor. Ő akkor tényleg a semmibe ugrott fejest. Az ismeretlenbe. Egy terra incognita-ba. És ezerrel, nem százzal. Kár körbepisilős sztereotip Csoma-szobrokra fecsérelni a pénzt. Helyette inkább egy jó könyvet, amit nem nehéz befogadni. Amire rá tud mindenki csodálkozni. May his life and works inspire future generations – csakis így érdemes.

*

Korábban ébredtem, rágyújtottam a gangon. Lenn a földszinten Dayulu bátyja tanítja a fiát kezet mosni, és arra, hogyan kell orrot fújni zsebkendő nélkül. Nagyon boldognak tűntek, apa és fia, reggeli előtt.

*

Szevasz, Csoma

Mi van ott, azon a tájon

Ami nincsen itten

Ezen a nyelven

*

It’s all an illusion – mondom neki. Nem érdekli. Ő el akar menni Indiából. Franciaországba, Romániába, neki mindegy. Csak el innen. Mondom neki, illúzió, Romániából mis mennek el az emberek – de hát miket beszélek, hiszen én is lelépnék, az első adandó alkalommal. If you want to go then go – mondom végül, s elköszönö tőle. Nem tudok és nem akarok senkit kidisszidáltatni Romániába. (Ugyan már, Románia. Olyan ország nem is létezik. USA, France, Israel, Japan létezik – meg India és Kína.)

(-)

Milyen jó dolog utazni, nézni, látni. Van egy hatalmas park Manaliban, a város szívében, tájvédelmi terület, hatalmas fák, párás őserdő. Inkább a helyiek járják, pl. hazafelé a melóból, vagy ha el akarják kerülni a nagyon touristy főutat. A füvesek nem érnek rá, a trekkerek pedig Manaliban éppen hogy megpihennek, aztán sietnek tovább. Majom- és kutyafalkákkal. Néztem a majmokat (közelítek, visszavicsorognak, odébbállnak, én utánuk), és csak azon járt az eszem, hogy milyen kitűnő munka lehet, a National Geographic-nak dolgozni. (A jó muzsika, az továbbra is nagyon hiányzik.) De az sem lehet rossz, ha az ember menő portré- meg divatfotós. Fogja magát, be egy autóba, s néhányezer km-en leteszteli az útszéli moteleket. Az a rengetegféle-fajta nő és ember, aki megfordul ezeken a helyeken.

(-)

Megtaláltad önmagadat. Újra.

Ügyelj, hogy ezúttal ne felejtsd el.

Sem 3, sem 6 hónap múlva, sem soha.

(-)

Jó lenne folytatni a blogos játékot, de de az is jó lenne, ha valami mást és újat kezdenék.

(-)

A pia lehúz/visszahúz a földre (ha el vagy szállva) -  a fű fellazítja ezt a földet (ha túl földhözragadt vagy). Mindkettő részegség, bódulat, káprázat. Konvencionális szempontból nézve mindkettőnek ugyanannyi a hátránya, mint az előnye. S az éberség (mondom én ezt 4 nap részegség után) egyikhez sem fogható. Fölöttük van, alattuk, vagy bennük – d mindenképpen kívüle/kívülük. Egy madár vijjog a dzsungelben, szemben, visszhangzik az egész világ. Csak azt akarom most elmondani, hogy milyen horror lehet ezeknek az embereknek az élete, az ún. (egyébként legális) turizmus miatt: van egy 3 szintes házad, hosszúkás gang. A családdal az alsó szintre költözöl, s a felős kettőt kiadod. Jönnek a vendégek, csúcsszezonban tele van. Éled (élnéd) a mindennapjaidat, ott lenn – minél több a turista, annál jobban megy a biznisz, több a pénz, s minél több a pénz, annál boldogabb vagy, s a családod is boldogabb (vagy legalábbis úgy tűnik). A turisták mindegyikénél van fényképezőgép. Kisebb-nagyobb, de többnyire digitális. Többnyire mind kis automata. Fentről, a gangról fotóznak téged lent, s mivel szinte mind automata, gyakran villan. Villanófényben éled az életed. Rivaldafényben, megasztár. Persze, nem mindenik turista bunkó, némelyik közülük lemerészkedik közétek, s fél méterről villant a szemedbe.

*

Vannak az extro-mesterek (pl. Trungpa, Hamvas - ez a külső kör, a hinajána), vannak az intro-mesterek (ezek élő emberek, pl. barátok – ez a mahajána) és vannak a titkos mesterek (amit őtőlük tanulsz, az a kettőtök titka – ez a vadzsrajána).

*

Van valami nagyon jó abban, hogy az indiaiaknak fogalmunk sincs Romániáról, az egész keleteurópaiaskodásról. Pl. találkoztam a hegyekben egy spanyol párral, kik miután mondtam, hogy honnét vagyok, félszeg mosollyal megjegyezték, hogy náluk nagyon sok román van – aztán odébbhúzódtak.

Manali – Shimlpa-peo – Kanam fel; menet

Aug 25., szombat

Hát, én a Himalájában, gyalogtúrán még soha, egyetlen nap sem fáradtam el úgy, mint ma, a Mamali-Shiala úton, busszal. Reggel fél 8-kor indult a busz (Alpja költött fel, bekopogott pontban 6:30-kor, aztán időben értem a hídhoz, de az előre megbeszélt riskásnak se híre, se hamva) és este 6-7 között értünk ide. Az út éppen olyan, ahogy az LP leírja, bűz, zaj, fülledtség, a sofőr a boss (mint otthon a mikrobuszokon), időnként leszáll dumálni, stb. Rendkívül kényelmetlen. Fárasztó. Leereszkedtünk 1000 méter alá, aztán fel ide Shimlába, időnként dzsungelszerű vegetáció, s az úton sokféle majomhordák és tehenek.

Megálltunk ebédelni egy ilyen Királyhágó-szerű helyen (tele van ilyenekkel az út egyébként), nem volt étvágyam, egy teát ittam, s elszívtam egy cigit, körülöttem az a rengeteg indiai, az asztaloknál néhány turista, 20 perc alatt rendelés, kaja ki, kaja be, hatalmas hangzavar, üvölt a helyi muzsika, midneki dumál, szóval tökéletes „nagycsütörtök-élmény”.

Shimla gyönyörű fekvésű, az órám 2127 m-t mutat (az ablakom előtt, a fákon kis majmok ugrálnak). Leszállás a buszról, hatalmas a tömeg, a gyurmex, át kell verekedd magad a tömegen, hátra a nagyhátizsákhoz, mire odaérsz, you are undersieged by porters, akik vinnék a zsákodat, egy pandzsábi srác rámragadt, végül mondtam, oké vugyen, s elhozott ide, ebbe a hotelbe, volt egy hátsó szoba (kilátás a völgyre + teraszszerű gang) 350-ért, lealkudtam 300-ra, ettem egy szar rántottát, kakaóval, s úgy éreztem, ma mosdatlanul fekszem le, mert alig állok a  lábamon.

Persze, a busz huzatos volt, úgy érzem, le is betegedtem , bekapok egy orvosságot. Nah, örülök, hogy túl vagyok ezen a napon. (Megy-recseg a CNN, jól esik a TV-feeling, rég nem volt ilyen.) Míg ide nem értünk, s ki nem vettem ezt a szobát, végig paráztam az úton, hogy ez a csávó bescammel nekem, meg a buszon is sokat paráztam a csomagom miatt, úgyhogy jó most így, zárt ajtó mögött (s kis majmokkal az ablakom alatt) végignyúlni az ágyon.

Kullu vidékén volt ez a dzsungelérzésem, nagyon szép vidék, ott is sokfélé lehet trekkelni. Nagyon különös, ahogy ezek a falvak, házak, emberek, hegyek, fotók elsuhannak az ember mellett. Éppen kifogtam, kifogom a monszunt, borús, párás, időnként esik, köd. Talán hazautazásom előttre már visszavonul.

Augusztus 26. vasárnap

Reggel 5:30-kor ébredek, két AXN-sorozatot végignyomtam, ittam egy forró csokit, oszt séta. Nem egészen tudom, merre jártam, de leült mellém a kerítés mellé egy srác, a lábain megkövesedett mocsok, és nagyon lassan, halkan elbeszélgettünk. I am wandering – mondja. Rég nem volt ilyen kapcsolatom indiaival, aki ne akarjon semmit tőlem. Sem eladni, sem rábeszélni, sem semmi egyebet. Valóságos pihenés: mert Shimlában ma reggel is ragadtak rám az emberek, trekkinget, meg minden egyebet eladni. Rengeteg az indiai turista és nagyon kevés a külföldi. Jól aludtam, a Panadol megtette a hatását, s kiizzadtam a kezdődő betegséget. Felfedezőtúra fel!

Képzeld el, hogy 1939-ig az indiai kormány minden évben felköltözött ide, 2000 méter fölé, nyárra. Mintha, mondjuk Bösziék s Morkovék minden tavasszal fognák magukat, s a bukaresti 40 fokból Sinajára költöznének dolgozni, vagy mi az.

*

Dohos ez a szoba, minden nyirkos. Kinn is meleg van, jól megizzadtam Shimla touristy város – de most indiai turistákkal van tele. Fenn a „the Ridge”-nak nevezett placcon vannak főleg. Végigsétáltam a bazársorokon, szűk, meredek utcák, lépcsők, házak, itt-ott templomok (egybe be akartam menni, de nem engedtek) szagok, illatok, pisiszag, mindenféle konyhafüst, rengeteg ember, hangzavar, ordító hangszórók, igazi indiai bazár.

(-)

Aztán egy szikh travel agenttel beszélgettem, vele majd még holnap is, normálisnak tűnt, nem túl nyomulósak – lehet, jól jön még egy helyi kontakt a jövőben. Ő volt eddig az egyetlen, egész utam során, aki tudta, hogy hol van Kanam. Néha kisütött a nap, most köd van. A luxusszobában, ahová kerültem tegnap este ugye, lealkudva az árat, nincsen víz. Azt mondják ezzel egész Shimlában baj van. Hiszem vagy nem, a lényeg az, hogy vödörből töltök hamarosan magamra hideg vizet, zuhanyzáshoz (Bigadda.com – ilyeneket reklámoznak a tévében éppen) meg a monster.com- ot.) Van itt egy madár, olyan mint a mi fekete rigónk, talán kicsit nagyobb, nagyon érdekesen, szépen énekel. (Az utcákon Shimlában ki van írva: harákolni, köpni tilos – ez dicséretes. (Nagyon-nagyon sokat tülkölnek Indiában az autósok, non-stop.)

Augusztus 27.

A Jakhu-templomban végre először mintha valamit megéreztem volna a hindu vallásból. Sok indiai jött fel korán reggel, áldást kérve (nagy hátbacsapások, a brahman részéről). Sok az autóriasztó Shimlában, meg a lükverc-pittyegés is. Néhány napja (?) Hyederabadban robbantottak, valami terrorista izé, a hírcsatornákon azóta is azt nyomják. Az ötórásprotévéhíreket szorozd be százzal, na olyan szinten.

(-)

Hazafelé ittam egy teát Dave-vel, a szikh-hel, akié a wahoeindia.com. Elmeséltem neki a Csoma-sztorit, nagyon figyelmesen végighallgatta, jegyzetelt, megmutattam neki a Szemző-fotókat, elmeséltem a projektet, meg a jövőbeni elképzelésemiet. Intelligensnek tűnik, és ha lesz egyszer folytatás, ő megfelelő kontaktember lehetne Shimla-Kinnaur-Kanam vonalon. Este 6-kor kell visszamennem a ruháimért (itt ma szabad ruhát mosni – haj, azok a szép napok ladak-zanszkárban, ahol magam moshattam a cuccaimat a patakban…) Olyan szertelenek ezek a majmok. Az egyik képes volt kinyitni az ajtót, s bejönni a szobába.

*

Rég nem beszélgettem ilyen jót. Visszafelé jövet, miután kivettem a kimosott (drycleaner) ruháimat és ettem egy fagyit, ott volt a „székhelyükön” egy dhaba előtti asztal, szórólapokkal a kezében) Dave testvére, persze kívülről ugyanolyan, mint a másik (a szikhek elég egyformák külsőre), leülök. Ő is ugyanolyan intelligens, mint a testvére. Sőt, mivel ő a guide a Wahoe-csapatban, ő tán több adatok ismer, történelem, stb. Jó alaposan kikérdezett Csomáról, meg beszéltünk még mindenféléről, közben megvacsoráztam, lássuk mi lesz ebből, ezek nagy górék, több hoteljük is van itt, Shimla felső részén (több, mint 10), az apjuk szikh főpap volt

Delhiban. Nekem nagyon nehezen megy a bizalom, már eleve. Pláne aztán itt, Indiában. Ezek a szikh (= learner) srácok jó partnerek lehetnek Shimla-Kamam-Himachal Pradesh területén. Ha csak ennyivel maradok és nem hoz semmiféle együttműködést, azt hiszem, nyertem: mert ezek a szikhek nemcsak „learnek”-ek, de you can learn a lot from them. Például azt, hogy mit jelent buddhistának lenni, vagy hogy győzte le az egyik indiai király Nagy Sándort egy pók által inspirálva. Ha érdekel, szólj, elmesélem. (Mondtam neki, hogy nem vagyok biztos benne, hogy utazási irodát akarok vezetni – azt mondja, what are you a afraid of? We crossed the sea, all you have to do is to follow.) Először érjek haza, szerencsésen. Aztán lássuk mit sikerül hazavinnem, és főleg: kinek.

(-)

Személyes, szubjektív. Ez nem egy tudományos expedíció, hanem egy szubjektív utazás, kívül-belül, Kelet-nyugat. Szegény-gazdag. Hagyomány-modern. Otthon-úton. Haza-hazátlan. Hovágy-szabadság. Gyalog-repülővel. Utazás-turizmus. Természet-urbán. Közösség-magány. Tibet-Székelyföld. Terra incognita-terra cognita. 40 ezer tibeti szó. Reflexió. Zarándoklat. Vers. Bozgor. Ahány ember, annyi nyelv. Ahány ember, annyi út. (Digit-diaporáma. Multimédia-esszé. Multimédia-poézis.)

*

Közös vonások Csomában és (Mahatma) Gandhiban.

*

Meg kell szokni, valahogy immunissá kell válni a pisi-szar-szaggal szemben. Mert mész az úton, s néha úgy megcsap, hogy elszédülsz.

Augusztus 28.

(-)

Rekong Peo. Sötétben érkezett be a busz, kivettem egy szobát, abszlút basic room, rendesen belefáradtam, nehezen mozog a kezem. A Szatledzs völgye drámai, de (Ladakkal ellentétben) a zöld, a növényzet enyhíti a drámát. Egyből beugrott a Csomafilm hangulata.

(-)

Augusztus 29.  Peo

(Ugyanaz az olcsó és szar autóriasztó bassza az ember idegeit itt is.)

Indul a nap: kezdenek üvölteni a recsegő hangszórók. Reggeliztem, egészen finom rántottát, pirítóssal és kakaóval (46 kr.). Olcsó ez a hely, kicsit spórolok legalább. Van egy mobilos főnöke a helynek, non-stop ordibál, amióta felébredtem, benn az épületben és körülötte.

(-)

Du: robotpilótára kapcsoltam, visznek a lábaim (fel a gompába), a kezeim (fotó), a gyomrom (kaja). Talán ezért is éltem túl a bürokráciát, az indiait, s megvan az inner line permit (Kanam túl közel van a kínai határhoz). Dearest mösziő Csoma, kérlek, intézd úgy a dolgokat, hogy Kanam egy igazán jó hely legyen, s érdemes legyen nekem ott eltölteni néhány napot.

Kanam

Aug 30 Kanam

Ez a hely minden elképzelésemet, netán várakozásomat, felülmúlja. Nagyon intenzív nap volt.

(-)

A Csoma-szobába vagyok betelepedve. Csak én vagyok itt a kolsotorban, meg Lobzang láma. Meg Csoma. Vacsorát főzött nekem. A képeken ismerős arcok. Bethlenfalvy, Szemző, Sári, Kubassek könyve, angolul (!) – szóval, otthon vagyok. Mondta is ma mindenki: Kanam and the Hungarians are good friends. Aki ide jön, idegen, az szinte mind magyar.

(-)

Itt ülök, a kanami kolostor legtetején, a teraszon, egy kempingszékben, fölöttem a csillagos ég, körbe a Himalája, lenn a Szatledzs, szemben a Kis-Kailásza – benn pedig a hálózsákom vár. A Csoma-szobában. Lobzang-láma mindenre azt mondta, hogy oké.

(-)

Lobzang mutatja Sári írását, ami a Könyvhétben jelent meg, elküldte neki. Kettőt mindjárt nekem is ad belőle. Sári fordításai olyanok, mint a tiszta akácméz, a legjobb értelemben. Mutat egy másik könyvet, Csomáról, hindi nyelven, a címben Csomát jóginak nevezik. S belegondolok, hogy valóban, élete-életmódja akár egy jógié. S ha nem is mindvégig, de egy jó ideig biztosan. Most Kanam nagyon kellemes, mandulafák, alma, barack, zöld növényzet (nagy házak).

„Erős vára a rejtőzködő bölcsnek a világ.”

A világ tetején írom mindezt, ugye képben vagy.

A (teli)hold is előbújt a hegyek közül. A kolostor falai világítanak. Néhány kutya vonít a holdra. Tiszta csillagos ég, csak egy-két fehér felhő itt-ott. Szemben látom a Kailásza körvonalait. A faluban lent, és szemben a másik hegyoldalon égő lámpák-ablakok. (Köszönöm.)

Aug. 31.

Ez egy nem túl jómódú kolostor: az imazászlók is mind kifakultak. Ráférne egy kis friss vérátömlesztés.

 A nyitott ablak alatt aludtam, ráláttam az égre. (-) Lobzang-láma reggelire hívott, csapatival, dhállal és csájjal kínált. Ilyet egész Ladakban nem láttam. Azt egy bevezető nyelvórát rögtönzött, a tibeti ábécéről, adott egy kis könyvet is – a kisiskolások tibeti ábécéskönyvét. Elég nehéz volt, mert nemigen beszél angolul. Belekóstoltam, egy óra erejéig, abba, amit Csoma művelt itt, 200 éve.

(-)

„Erős vára a rejtőzködő bölcsnek a világ.”

(-)

Kanam egy igen kellemes hely, itt a tél sem olyan kemény – igaz, ez már nagyrészt a globmelenek köszönhető. Bár 200 éve a körülmények mások lehettek, meg alhatott a földön is, hús, bor meg nők nélkül, de Kanam egy kis paradicsomnak tűnik, inkább. És, a tegnap megtapasztalhattam, hogy a helyiek igen barátságosak, sőt, megkockáztatom: még inkább mint a ladakiak-zanszkáriak, akik már csak a turistát (a pénzt) látják mindenkiben. Olyan látvány tárul a szemem elé, és akkora tiszta, áradó nyugalom. Ilyen környezetben feledkeztem ma bele a fotózásba. Lehet, hogy bolhás vagyok, egyébkénmt: amióta itt vagyok állandóan viszketek-vakarózom. Rngeteg a légy is. Vagyis könnyen lehet, sőt, valószínű, hogy Csoma itt boldog volt. És nem a sztereotip rommagyar mártír.

„…az élni vágyó élet kis kprázat csupán

(-)

Minden, mi létező, képzeletben létezik csak.”

Milarepa

*

Kubassek is, meg a legtöbb hasonló Csoma-rajongó folyton az önfeláldozás szót használja Csomával kapcsolatban. Ez a legmélyebb tisztelettel is baromság. Nem önmagát áldozta fel az ún. nemes célért. Ő így élt, így gondolkodott, ez volt a dolga; számára, az ő világában ez volt a normális. Inkább önmegadás/önátadás, és nem önfeláldozás.

(-)

Kát hónapig kuksolt a hátizsákom mélyén a Csomafilm VHS-verziója, Tibor küldte a kanami segítőjüknek. Még egy mission accomplished. Igaz, Lobzangnak nagyon rosszul esett, hogy ő nem kapott belőle, kellett is szabadkoznom, más helyett. Puktálban az előttem odajáró turisták miatt nem nyertem el a bizalmukat – Kanamban az előttem itt járó magyarok miatt tettem kockára. Egy VHS miatt.

(-)

Szerencsére Lobzang-láma elég intelligens ahhoz, hogy különválassza a csomafilmet meg engem. Vacsora után újra elbeszélgettünk. Nehezen ugyan, de megértettük egymást. Ő is, mint pl. a Dzonkul-gompa lámája, arra vár, hogy elegendő adomány és szándék jelentkezzen a külföldiek részéről – a helyiek, ugyanis, bár jómódúak, egyre kevésbé támogatják a kolostort meg Lobzang törekvéseit. Iskolát is alapítana, Csoma nevével. Vagyis lehetne folytatása a Csoma-projektünknek. Bőven.

Szept. 1., szombat, Kanam

Megmosakodtam, kimostam a ruháimat. Egészen belejöttem az elmúlt két hónappal a kézzel való mosásba, erőteljes spirituális élmény, én mondom, otthon is gyakorolnom kellene. A legyek megeszik az letemet.

(-)

Baszkirnak a felesége néhány éve halt meg, szülés közben. Nagyon nyíltan beszél, ráadásul a többiekhez képest jól bírja az angolt. Különcnek számíthat itt, évekkel ezelőtt a fejére esett, azóta bogyókat szed, meg piál is, és azt hiszem füvet is szív, tán ő az első ember Indiában, aki az olyan szavakat mint sex és fuck magától és lazán használja – mióta meghalt a felesége nagyon kész van, és nagyon hiányolja a szexet. Minden beszélgetés végére mindketten nagyon belfáradunk az idegen nyelvbe.

(-)

Ahol pedig Lobzang headlama várt. Felkísért a „Csoma-cellá(m)ig, bejött, leült a kempingszékbe, s beszélgettünk. Amennyire az ő angoltudása engedte. Holnap elvisz magával – egy falusi házban tartanak pudzsát; fotózhatok, hangfelvételezhetek. Nem vagyok biztos benne, de mintha azt magyarázta volna, hogy Baskiréknál három testvérbátynak van egy felesége (csodálkoztam is ma, hogy van annyi facér férfi náluk) – holnap rákérdezek. Nem tudom mi bajuk egymással, vagyis Szemzőnek mi baja Lobzanggal, hiszen rendes ember. Mondtam is neki: egész Indiában ez a legjobb vendégszoba, amiben laktam, és itt aludtam a legjobban. S ugyan hány guesthouse-ban történhet meg az emberrel, hogy maga a főláma főz neki… Ráadásul, a rácsodálkozásra.

Szóval Kanam egy elvarázsolt falu. Nem viccelek; mesében érzem magam.

(-)

Egyébként már Baszkir is röhög a Hungary-Romania skizón (jó a humorérzéke). Mikor kérdezni akar valamit, „about your country”, mind a két ország nevét kimondja. Ahogy időnként (elég gyakran) el kell magyaráznom, ezt a hungarian-romanian cuccot, mindig Trianon kurva anyját kívánom (pedig nekem igazán nincsen okkultmagyar jellegű Trianon-traumám). Mert ez a helyzet, a rommagyar egzisztencia legalább annyira irritáló (elmagyarázni) mint amennyire egzotikus. Egyszerűen arról van szó, jó lenne, ha néha én is egyszerűen, komplikációmentesen és minden pluszmagyarázat nélkül kimondhatnám, utazóként, ki és honnét vagyok, ahogy pl. mondják: „Je suis francais.” Fúj.

Közben kagylókürt harsan és dob pereg: valamiféle ceremóniát/pudzsát tartanak lenn a falu isteneinek szobrainál (Baszkir idols-ként emlegeti őket).

(-)

A szerzetesek családoknál tartanak pudzsát - egy külön szobában ülnek a földön, körben, recitálnak. A család pedig közbn kiszolgálja őket, kaja, tea, stb. Ma beültem közéjük, és én voltam a legfrisebb, legújabb láma. Mondta is Lobzang, hogy jőjjek vissza, s legyek inkább láma. Nem is lenne rossz: biztosan megkaphatnám a Csoma-cellát, kipofoznám, megtanulnék tibetiül meg a helyi dialektusokat, mondjuk, cserébe megtanítanám őket az angolra, esetleg a neten (a közli Rekong Peóból) pénzt szereznék a kolostornak, egy idő után beilleszkednék, stb. – megkísértett a dolog, néhány percre. Jó dolgom lenne itt. (Lobzang üdvözli, és jókívánságait küldi Tibornak, a Csomafilm-csapatnak, Bethlenfalvynak, a Delhi magyar nagykövetségnek meg kultközpontnak is: várja őket szeretettel – és „happy”.) Jónéhány igen jókedélyú apáca és asszony volt a házban, mind arra kértek, játtszunk fotósdit. Recitálnak, recitálnak – aztán egyszercsak Lobzangnak eszibe jut valami s átkiabál a szobán, mindenki elhallgat, figyel, válaszolok neki, beszélgetünk. Aztán, mikor befejeztük, újra rázendítenek. Nyilván, mind nagyon élvezték, hogy special guest van a mai pudzsán, volt is sok kacagás, jókedv. Lenyomtam egy fél csésze vajasteát, azóta is az jön vissza.

Reggel, indulás előtt bementem a kolostor szertartástermébe, fotózgattam, szagolgattam. Nem sokat változhatott Csoma óta. Lobzang szerint én egy láma vagyok. Kicsit tiltakoztam, aztán kiegyeztünk a half-lámában. Itt, a Himalájában, másfajta, sokkal enyhébb, gyöngédebb honvágy telepszik néha rám. Párizsban én voltam a szegény falusi a gazdag nyugatiak között – itt én vagyok a gazdag nyugati a szegény falusiak között; ez egy nagyon fontos különbség, először vagyok ebben a helyzetben. Ladakban mindenki csak nézett nagyokat, hogy mit akarok ezzel a Csomo di Korosszel, nekünk elég, ha sima turista vagy, trekkelsz egyet, oszt kész. Itt viszont, Kanamban, minden kapcsolat és kommunikáció tképpen Csomára épül, az ő történetére. Ő a híd, az alap – éppen elég. Nagyon sokféle és színes kapscolatrendszert építhetnénk ki Kanammal, annyi a lehetőség, mint csillag az égen. Annyi, hogy nem értem, ez a sok magyar, aki itt járt, némelyikük politikai háttérrel is, vagy emlékexpedíciósdiból, stb., miért nem csaptak bele valami efféle együttműködés kiépítésébe. Lehet, hogy én is elfelejtem az egészet, mire hazaérek? Lesétáltam az egyik bolthoz, férdiak játszanak dobókockával és kacslókkal, pénzért – amott éppen aukcuót tartanak, a helyi és környéki kereskedők vetekednek a helyi almatermésért.

Hatalmas adag kaját főzött megint, szégyeneben annyit tömök magamba, amennyit bírok. Nincs étvágyam mostanában. Ma este is, egy kcisti olyant játszottunk, hogy én vagyok Csoma ő meg Szangje P. Jó játék volt, kacagtunk is. Ő is szeretne megtanulni angolul, is, meg egyáltalán, új dolgokat megismerni, új barátra, társra lelni. A Kubassek-könyvben több fotót is félreértett: pl. Sven Hedint Csomának nézte, egy zanglait pedig Szangje Puntszognak. A hindi nyelven írott könyv szerint Szangje P. csak legfeljebb 5 évvel lehetett idősebb Csománál, ez is egy érdekes részlet. Mondom én, hogy ez egy buddhista jellegű krimi-kirakósjáték. Szkander-bég nyitja, csiki-csuki oda-vissza.

*

Lobzang láma egy igazi tibeti buddhista tanító. Ráadásul laza, közvetlen. Jóbarát. Ő is taníthatna a TKBF-en, és a Csoma-kapcsolódás csak erősítené a dolgot, sőt, jobban ott lenne a heleye, mint annak, amki most ott van. Rüpke néhánynapos kapcsolatunk alapján mondom ezt, hogy talán igen, ő egy kalyanamitra. Az pedig hiánycikk, nemcsak itt, de a TKBF-en is.

(-)

Találtam végre magamban egy vágyat: a Tassajara receptkönyvet, karácsonyra. És, abban is biztos lettem, hogy a következő, harmincharmadik (drámai, krisztusi, blabla) születésnapomat egy zen-kolostorban akarom tölteni.

(-)

Ma este, mikor vacsározni megyek Lobzang szobájába, adomány is viszek magammal, a kolstornak. Nemcsak magamtól, de ő is nylítan rákérdezett ma, hogy tudok-e valamit adni. Azt hiszem 1000 rúpiát adok (kb. 25 USD) – remélem a Vivarte sem haragszik meg érte, sőt: lehetne ez az első „hivatalos pénzadomány” a kanami „Csoma-kolostornak”, részünkről.  Nem túl nagy összeg (pl. a csomafilmesek adományához képest), de jó helyre megy. Jó érzés lehetne ez nekünk, nekem is, a Vivarténak is.

*

Meg ott van egy ilyen apróság, mindig csak megemlítik, de igazából átsíklanak felette, és nem sok jelentőséget tulajdonítank neki: Csomának (állítólag) szolgája is volt. Az is egy emberi kapsolat, és nem akármilyen. Neked pl. mikor volt utoljára szolgád? Együtt éltek valszeg, gyakorlatilag.

(-)

Szept. 2., Kanam

Ötkor keltem, sötétben, nemsokára Lobzang is érkezett, hogy költsön, aztán teát hozott a (Csoma)szobá(m)ba, majd mandulát hántott nekem az útra, s búcsúzóul a nyakamba tett egy katant.

(-)

A mandulát, amit ma reggel hántott nekem hajnalban a kanami kolostor főapátja, hogy legyen mit ennem az úton  – hazaviszem. 9 db, majd a kiváltságosak kapnak belőle. Nehéz szívvel hagytam ott – Kanamban tiszta boldogságot találtam és igazi találkozásokat, talán ezért sem maradtam többet, nehogy valami elrontsa. Érdekes, mennyivel kisebb betűkkel, sűrűbb sorokkal írok most, a napló első oldalaihoz képest.

 (-)

Hamar meglátta, hogy ki vagyok. (Nyugi, nem  a 157. dalai láma.) Éles szeme van (wisdom), és van szíve si (compassion). Ilyen évente egyszer-kétszer, ha történik. S ha mégis, az nagy szó.

*

Baszkir búcsúzóul román(iai) parfümöt és egy magyar girlfriend-et kért, hogy vigyek, hozzak neki, jövőre.

Rekong Peoban, másodszor, szept 3.

Vettem egy lakatot, arra az esetre, ha a busz csomagtartóján megint nem lesz zár. Itt is a bugyuta ladaki lagzilajcsit nyomják megállás nélkül. Feszt Nagyon nagy zaj van. A kanami cellám csendje és kilátása után ez itt és most egy hidegzuhany. Ébresztő, öcsi, hamarost otthon leszel, az ATV-k országában. Basic room. Charmless, but cheap. Nagyon jól esik Ázsiából egy-egy ilyen olcsó szobába behúzódni. Mert ez bizony itt nagyon Ázsia. A szóról egyébként nekem mindig A szerető jut eszembe – jó lenne egyeszer azt a fajta Ázsiát is megtapasztalni. Építkezés folyik az ablakom alatt. Bevallom, van egy dolog, amit képzeletben néha eljátszok: a blogomban, a himalájakéket, s hozzá a publikál-gombot.

(-)

Míg arra vártam, hogy a net megérkezzen, elnéztem ezeket a kölyköket, s főleg a tévéképernyőket, hogy mit is játszanak. Indiában (de legalábbis Ladakban biztosan) a kormányalkalmazottak évi 10 nap pluszszabadságot kérhetnek és kaphatnak elvonulás, vipasjána, meditáció-gyakorlás céljára. Érdekes lenne ezt mindenkienk előírni, egy hónap elvonulás – hogy lásd, milyen szarban, virtuális gameboy-világban élünk. Vagy kiszállsz belőle magadtól, egy időre, s visszatérve elnémulsz – vagy kiesel belőle, akartodon kívül (pl. családi tragédia, stb.). Nincs más út. Csak ez, ha kiszállsz a képből, egy időre. (Nem jó szó ez a muhaha, tipikus magyarra ferdítés: az eredetiben, nincs benne a fentről le.) Aki legalább egyszer ki nem esett a képből, azzal érdemben nincs miről beszélni.

*

Nahát, a Kajlásza megmutatta igazi arcát. Szinte megállás nélkül fotóztam, több mint egy órán át. Nagyon fáradt vagyok, és nagyon boldog, egyszerre. Ez valóban egy szent hegy. Jöhet a rosta.

*

Jönnek-mennek az emberek, némelyikkel kapcsolatba kerülsz, felszínesen, egyesekkel mélyebben, van akivel csak néhány pillanatra, mással órákra, napokra, vagy akár hetekre is, de aztán csak elválnak az utak, s ez a sok kisebb-nagyobb kapcsolat szétszed, darabokra. Az utazó így szétszórja magát, elveszíti énjét, mert különben nem bírod, sem szusszal, sem érzelmekkel, ennyifélefajta inger között teljesen kicsire összezsugoródik az Én. Olyan ez mint egy kiégés. Mint egy (emberi) gyorstanfolyam. (Kubassek említ könyvében Csoma nyomában utazó magyarokat, akik összeroppantak, idegileg vagy fizikailag, az utazás súlya alatt – jó lesz vigyáznom, mert kezdek totál hülyeségeket gondolni meg írni a naplómba.) Ugyanoda tér vissza az Én, ahonnan elindult. Hogy te én vagyok, én meg te. Lásd a napló első oldalán a 3. bekezdést. (Bekezdés heleyett bejegyzést írtam.) Egye Belgfa-koncert, sörrel, ilyesmi esne most jól.) (Nem is, inkább egy Nitin Sawhney.) (Áh, elég lenne egy jó szundi is, csütörtök este, a KultúráPalotában..)

*

Bekapcsoltam a tévét. Megváltozott a világ. Ha benne vagy: megszokod. S a változást már észre sem veszed.

*

Robotpilóta. Vagyis, karnevál.

Szept. 9., vasárnap, Új-Delhi – Shanti Niketan

Házigazdáim-vendéglátóim nagyon drágák. Egyetlen hibájuk van: hogy magyarországiak – de ez az én hibám, nem az övék, igazából. S azzal, hogy ilyen rendesen-szívesen bánnak-látnak itt engem, egy kicsit olyan, mintha Budapest (és Magyarország) bocsánatot kérne tőlem, az ott eltöltött sok év alatti rossz érzésekért.

Tegnap benéztem az egologóra, SzCs írt erről a legújabb magyarországi förmedvényről (valami gárda), meg az általános magyarországi rossz (köz)hangulatról. Ezért jó internet nélkül utazni: nem jut el hozzád az otthoni hülyeség. Ilyenkor mindig elkezdek aggódni Babiért, meg az ő családjáért.

Dorka meg Laci, meg a 14 hónapos Fanni (és a decemberben, éppen karácsonyra érkező kistesó) nagyon jól élnek itt. Laci EU-s diplomata, ami sok-sok előnnyel, pénzzel és kényelemmel jár. Valszeg 3 évig lesznek itt, s úgy látom a családi élet (elsősorban Fanni) kitölti életüket. Tegnap érdekes élmény volt belepillantani mindennapjaikba, az e-age kellős közepén: a gyerekszoba padlóján ültünk-feküdtünk mindannyian, plusz a laptop. S a laptop által itt volt, valamennyire, az egyik nagyszülő-pár is, Budapestről. Ahogy mi is néha összeülünk a számítógép körül, a család egyik fele Vásárhelyen, a másik Pesten. E-age families.

Holnap indulok Dardzsilingbe.

Tegnap néhány ótán át kóvályogtam Delhiben. Szószerint kóvályogtam, céltalanul, amit nem szabad, mert különben úgy jársz, mint én: beleszédültem a káoszba. Elfogyott a türelmem, és mindent figyelmen kívül hagytam, minden hello sir how are you-t, amiből percenként legalább 2-3 van, cuppannak rád a helyiek, mind a pénzemet akarják, mind amcsinak néznek.

Jó így és itt pihenni, a hosszú északi utazás után, de úgy érzem, az ilyesfajta kényelem nem tesz nekem jót: ellustulok. Talán ezért nem lettem módos, mert az nincsen rám jó hatással. Házigazdámék, úgy látom, régóta így vagy hasonló módon élnek, talán már több generáció óta is, ezért nekik töktermészetes. Nekem viszont nem, és feszengek is, olyan nagy itt a tér. Mint egy tipikus erdélyi, aki felutazott a fővárosba és tényleg, olyasfajta érzéseim támadnak, mint mikor régen egy-egy pesti családnál jártam. Csak éppen, most, mondom, nincsenek rossz érzéseim: Dorka és Laci nagyon kedvesek. A házuk szép és nagy - ilyen vendégszobában pedig azt hiszem, sosem háltam. Csak ez a nagy indiai hőség enyhülne.

Már csak a pénzemet kell összeszámoljam és beosszam. Alkonyodik. Madarak az udvaron. (Olvasom ma az LP-ben, hogy a Lariam/Mefloque depressziót okoz, és pl. epilepsziásoknak ellenjavallt - erről nem tudtam.)

(-)

Egy kicsit elbambultam, s újraolvastam néhány oldalt a naplóból, amit Leh-.ben vagy Padumban írtam, és nagyon élveztem. Nagyon régen volt, hallod! Nagyon távolinak tűnik, mindkét helyszín – teljesen elfelejtettem ezeket a történeteket, gondolatokat, érzéseket. Rá kellett csodálkoznom, hogy mi minden fér bele egy ilyen rövid három hónapos utazásba. És nagyon erősen beugrott az egész! Milyen lesz, ha a képeket és a hangokat is mellé csatolom?

Jó lenne nem elfelejteni, ezért leírom. Hogy ne essék megint ugyanabba az életmód-csapdába, amibe az elmúlt másfél évben. Elég, ha a napi 20 perc zazent újra bevezetem. Meg a heti 1x/2x-i úszást. Elég ennyi, mindent magával fog húzni, ha csak ennyit hozzáadok/elveszek.

*

Amikor ide érkeztem (dorkalaci.com), reggel hétkor, a háziak még aludtak, kulcsot hagytak az őrnél, meg egy kedves welcome-levelet, használati utasítással, meg azzal, hogy érezzem magam otthon (nem semmi!), volt egy furcsa váltás, törés vagy minek nevezzem, az angol nyelvű gondolkodásról/kommunikációról vissza a magyarra. Az első órában. Nehezen esett magyarul beszélni, kerestem a szavakat. Pedig tényleg nem 22 évig csatangoltam a Himalájában, hanem alig több mint 2 hónapot. Nagyon furcsa élmény, csak ajánlani tudom.

Mára már, úgy érzem, ez a dolog teljesen elmúlt, és tisztán működik. Az anyanyelvemen való kommunikáció. Látom magam, otthon, ahogy a paramitákat próbálom megfogalmazni magyarul. Meg az audiovizuális testimonialt, angolul, a Lungtának. Mi ez, ha nem honvágy?

11 óra van, most már a levegő is elviselhető kinn, ahová kijárok rágyújtani, bent pedig ventilátor van a plafonon, azt éjjelre is úgy hagyják/hagyom itt, a legkisebb sebességre állítva. Nem jön álom a szememre. A Csoma-könyv utolsó oldalait Darjeelingre tartogatom.

[special thanks Sziszinek a bepötyiért]

Dardzsiling

Szeptember 10., Dardzsiling

(-)

A legrosszabb út, a legrosszabb autóval, 2 nepáli srác, egyik vezetne, de nem ért hozzá, a másik asszisztál, angolul legfeljebb nyögni tudnak, az autó többször is lerobban, várjuk a mechanic-et, aztán tovább, állandóan lerobban a motor, majd az aksi is, folyton meg kell tolni, felfelé a hegyen, míg végre nagy nehezen odaérünk a hostelhez – ahhoz, hogy az zárva legyen. Tegnap a riksás, Delhiben, nem volt hajlandó elvinni a megbeszélt címre, hanem csak a „környéken” ki akart tenni, puszta lustaságból. Nem szeretnék sem fentről beszélni, sem rosszat gondolni ezekről az emberekről, de ma is csak úgy tudom megfogalmazni, hogy India (is) a csőcselék országa, elsősorban. Nem lehet minden koldusnak pénzt adni, nem lehet mindenkit megnépnevelni – sokan vannak, túl sokan. Egy idő után immun leszel, kiégsz. Kilépek a reptérről, kb. 30 taxis ront rám, körbevesznek, üvöltöznek, de csak legfeljebb annyit értenek, hogy hova, azon belül nincs mit beszélni velük. Visszamenekülök, kifizetem a pre-paid taxit, keresem a kiolvashatatlan rendszámú kocsit, persze, hogy rögtön megpróbálnak átbaszni, kocsicserére bírni.

Gyalog volt a legjobb. Trekking vagy túra, nevezd, ahogy akarod. Csoma jobban tudott utazni, mint mi, ma, itt. Én nem szeretem Én nem szeretem a káoszturizmust, ha utazok, a csendet keresem, s nem a káoszt, abból van (belül s) otthon elég. Egyszóval: kivagyok. Facsarva. Esik és köd van. Van itt velem szemben egy tükör, látom benne a fáradt képemet, az összehúzódott pupillákat, és arra gondolok, lehet, hogy ez a fura fáradtság-rosszkedv a Mefloque-nak köszönhető: az LP szerint depresszió a fő mellékhatása. Amellett, hogy negyedóránként pisilek, és minden alkalommal annyit mint egy ló.  Itt nincsen szúnyogháló, sem az ablakon, sem másutt – szóval nem tudom, mi a helyzet itt a maláriával. Olvashatod a könyveket, nincs semmi, ami igazán felkészítene Indiára. Egyedül is vagy, elfáradtál. Nem is vagy az a fajta, a ki a káoszra bukik, befelé figyelsz, stb. Majd a képek kárpótolnak. És, hogy megkoronázzam ezt a napot: a bicskámat, legkedvesebb személyes fétisemet, (régi) új életem szimbólumát, amihez annyira ragaszkodtam, amit nem adtam a lovásznak, gondolván, hogy előttem még az út oroszlánrésze, s szükségem lesz rá, de végül nem,igen volt, na, ezt a bicskát a kishátizsák egyik zsebében felejtettem, s már nem volt visszaút: ott kellett hagynom, a biztonságiaknál, örömükre. Fuccs, a régi életnek annyi. (Sok gondolat kavarog a fejemben, valóságos indiai káosz, és nem tudok rendesen fogalmazni.)

(-)

Ha ez itt valóban egy zarándoklat, holnap eléri utolsó külső állomását: Csoma dardzsilingi sírját. Hosszú út volt. Kívül is, belül is.

(-)

Szeptember 11., Dardzsiling

Csoma sírjánál. Kis temető, középen kettészeli a zajos út. Jó volt ott lenni, de semmi meghatódás (mint pl. Zanglában), túl sok autó jár arra, túl nagy a zaj, ahhoz, hogy az ember valóban ott legyen. A síremlék rendben van, körbekötve egy vastag kokárdával, rajta mindenféle magyarországi nagybélánékkal, okkultmagyar falfirka, mögötte meg néhány fancy hivatalos emléktábla. Megjelent a temető gazdája is, azt mondja, már több generáció óta az ő családja gondozza a Csoma-sírt is. (Három kavicsot loptam le a sírról, egyik a Marosba kerül – nem hozok ide kokárdákat, és a Csoma-hamvakat sem akarom háborgatni, mint ezek az okkultszékelyek.) Emlékkönyveket mutatott, telistele magyarok bejegyzéseivel. Ott és akkor, egy pillanatra összeszorult a torkom, ahol ezt írta: Vannak, akik ma is várják. Egy mondat, hozta magával a Csomafilm teljes hangulatát. Paulius Normantas-ra is rábukkantam az egyik füzetben, örömömre. A bejegyzések többsége átlagos múzeumi szöveg vagy az hogy hűbejómagyarnaklenni, továbbá néhány buddhista jellegű. Érdemes lenne az összeset alaposan végigböngészni, érdekes és szép történetek sűrítődnek ezekbe a bejegyzésekbe.

(-)

Visszanéztem a képeket – furcsa látni magamat Csoma sírjánál. Eddig csak másokat láttam így, Jakabost, Paulius Normantas-t, stb. Jó lenne nem csalódni magamban, s ha mások sem (főleg megbízóim) csalódnának munkámban. Csomában bízok: talán azért, mert a Galánthai-jókivánság (inspire future generations) nálam valamiféleképpen bevált. Engem inspirál – én pedig egy next generation vagyok, még ha nem is annyira next. Valahogy így gyűrűznek a dolgok, looping the loop. Nagy ember az, akinek csak a gondolata is nagy gyűrűket vet maga körül – ilyen Csoma is, íme. Itt ülök, egy zöld szobában, vörös ágytakarón, félóra sétára Csoma sírjától – és azt gondolom, hogy kösz, Csoma. Akkora ember voltál, hogy én ma itt lehetek, és ezt tehetem-írhatom. (Jó lenne végre jól bebaszni, alkohollal.)

Nem tűnt fel semmilyen erdélyi vonatkozású emléktábla a sírnál. Sem politique, sem hamuhazavivőszékely táblát.

*

Mert ha zarándoklat, ugye, akkor újjászületés is. Vagyis visszatalálsz. Olyat tettem ma este, mit utoljára tán 25 éve: Asterixet olvastam. Hullafáradt vagyok.

Szeptember 12., Dardzsiling

Ma reggel volt szerencsém a Kandzsendzöngához (8598 m) – kora reggel a háziak minden szobába bekopogtak, hogy, ha esetleg valaki látni szeretné a hegyet. Előtte és utána meg csak a köd. Arra a fájdalomra gondoltam, amit Csoma érezhetett itt, egy ilyen fenséges hegycsúcs látványa alatt (mert az jó időben mindenünnen látható, az adja a hely sajátos jellegét, a tea mellett – sokan csak azért jönnek ide, hogy lássák), Szikkim és Lhásza felé tartva (innen minden nagyon közel van, Nepál is, Bután is, Tibet is – reggel indulsz, délután már pl. Katmanduban vagy), olyan közel(következő) céljához. Ahogy ott fekszik, kínzó lázban, tudván, hogy az bizony halálos. Tényleg szent hegy, a Himalája, most már értem – persze, a Kárpátok is az, de az sokkal kisebb. Sokkal, de sokkal kisebb. Elképesztőek itt a méretek, minden sokszorosa önmagának. Szeretném az Everest Base Camp túrát végigjárni, a napokban így ezt a célt elfogadhatónak találom, hogy a jövőmre nézve kitűzzem.  Hatalmas zivatar volt az éjjel, felébredtem.

*

It is now clear, that our collective desire to race ever faster and in greater numbers from place to place will lead to the end of this planet as a gracious and agreeable habitat for its dominant species. – James Hamilton-Paternon: The End of Travel

*

India igencsak próbára teszi az ember türelmét. Nagyon jó lecke.

*

Azon gondolkodtam ma, míg a kolostorban elnéztem azt a több mint 200 fegyelmezett szerzetest, ceremónia közben, hogy Csoma valóban nem kötődött senkihez – vagy inkább úgy (nem) kötődött az mberekhez, ahogy én is. Mert sok lény/ember él bennem, vagy legalábbis a mentális printje, akikhez/amikhez úgymond kötődöm, de igazából mégsem. Én is egyedül vagyok az úton; akadnak néha találkozások, némelyik erős és hatását hosszú ideig érzem – de ezek mégiscsak mind párhuzamosak.

Spanyolul karattyolnak a folyosón: Nézegetem a Csoma Sándor féle „univerzálistát”, hogy miféle könyveket vitt magával utolsó útjára, Lhásza felé – ez az ember mintha csak könyvekből élt volna. Az én listámra is ránézek, hogy mi van az én „utazóládámban”, hátizsákjaimban, s a különbségekre.

Szeptember 13., csütörtök, Dardzsiling

(-)

Túl kevés a közvetlen nyom, amit itthagyott maga után. A közvetettek pedig, mások emlékei-beszámolói nagyon sokfélék. Túl sokfélék. Halála előtt, Campbell doktor szerint Csomát két téma hozta lázba: egyik a magyarság eredetére vonatkozott – másik meg a buddhizmusról vallott „sajátos elképzelései”. Hogy ez mit takar, arra nem tér ki. (Talán azt, ahogy egyik levelében hangsúlyozza, hogy a buddhizmus is, akárcsak a kereszténység, lényegében a felebaráti szeretetre épül – akármi is legyen az?)

Szilágyi írja könyve bevezetőjében, hogy elfeledtük Csomát halála után, s ha nincs Duka, lehet, hogy ma alig tudnánk Csomáról valamit. Úgy fogalmaz: nemcsak temetni, de eltemetni is nagyon jól tudunk. Milyen kibaszottul igaz. Sőt, rá pár száz évre meg mindenki a másik végletet nyaldossa, kitűzzük a halántékunkra – lásd a sok nagybélánés kokárdát. Akár folytatahatnám is ezt a gondolatmenetet, egészen a rommagyar tankönyvekig, meg a sok buta bronzszoborig – ugyan minek?

Nagyon érdekes munka lenne/lehet pl. Csomát megformálni (játék)filmben – ez este tegnap jutott eszembe, mikor olvasom, hogy időnként szakállat hagy(hat)ott magának (hiszen logikus) – de a szakállas Csoma nem él(het) bennünk, mert ez a rajz, az Ágostoné, beretváltan ábrázolja. (Kipróbálhatnánk, digitálisan szakállat csenni oda.)

*

Mondom én, innen, ahol és aki vagyok, oda, ahol te vagy, most, hogy utazni csakis úgy érdemes, ahogy a régi szufi utazók tették, ahogy a csillag megy az égen, csak úgy érdemes. Különben az lesz, ami van, ahol ma tartunk, nézz körbe magad körül.

*

Egyik ilyen bosszantó dolog, amikor megkérdezel egy irányt, mutatnak egy irányba, hogy arra, elindulsz, és 10 méterrel odébb háromfelé ágazik az út. Valahogy így találtam meg végül a Bhutia Busty kolostort is,m nem messze a tibeti menekültek kolóniájától (vagy benne?). Helyi vagy szerzetes benne egy sem, helyette egy nagy nyugati csoport, valamiféle spiritual tour lehetett, egy pofa bevezető előadást tartott a buddhizmusba, alapfogalmak, mindenki jegyzetel – és folyton a közeljövőre utalt (mert látni fogjátok majd a meditáció alatt, stb.), tisztán beszélt, egyszerűen, igen kevés amcsi sallanggal. Megragadott egy gondolata, s az lett az aznapi mantrám, mondatni. You are the results of your thoughts. Thoughts – tág, buddhista meditációs értelemben. A résztvevők mind idősebbek voltak, inkább nők, és kérdéseik alapján kezdők. Nem lehet rossz meló, ezen az úton idegenvezetni, ráadásul ilyen helyszíneken. Buddhist therapy – erről is beszélt a pofa. Íme egy olyan fogalom, amit érdemes lenne itt is bevezetni.

Zajlik itt valami Megasztár-jellegű tévéműsor (Indian Idol, itt így hívják a sztárokat; Kanamban a falu isteneit ábrázoló szobrokat hívták így – érzed a minőségi ugrást a kettő között?), és az egyik döntős nepáli, Dardzsiling büszkesége, az egész város ki van plakátolva, hogy ide s ide küldjétek az sms-t. Tegnap tüntettek érte, felvonultak, táblákkal, skandáltak-énekeltek (eszembe jutott az a bizonyos vásárhelyi tüntetés, és elnevettem magam). Az egész város be van kattanva őmiatta, őérte.

(-)

Nagyon szerencsés vagyok, hogy a Kandzsendzönga is megmutatta magát, mint nemrég a Kailásza. Nagyon hálás vagyok ezért. Kinek is? Ahol ma ittam egy kávét, a nepáli nő mondta, hogy már több mint egy hónapja nem látták: tegnap először, s ma reggelre teljesen kitárulkozott. Hatalmas. Vendégül látni az embereket művészet: nagyon egyszerű dolgokkal nagyon boldoggá lehet tenni a vendéget. Ez itt nem egy Csoma-tanulmány, hanem egy szubjektív úti beszámoló. Útinapló-útitárs. Talán van benne valami, hogy az utam egy japán templomnál és zen buddhista sztúpánál ér véget. Merész pillanataimban, a sztúpa körüli séta és fotózás alatt arra gondoltam, hogy ez előrevetíti a jövőt.

I am a traveler. A skanZen traveler.

Igen, úgy érzem, egy nagy fejezet ezzel ismét végetért.

*

Több mint 1 millió tibetit nyírtak ki a kínaiak, sokezer kolostort romboltak le, sokezren eltűntek. Ehhez képest, pl. a médiában, ha Kínáról van szó, inkább arról beszélnek, hogy milyen (nagy) gazdasági hatalom (lesz).

(-)

India sem jobb a többi országnál, sőt – a kutyák szempontjából. Rengeteg a kóborkutya, többnyire állandóan szundítanak vagy ugaztják a majmokat, legtöbbjük sánta, és senki sem törődik velük. Egy újságban olvastam, hogy pl. Himachal Pradesh államban sokkal több állatvédő NGO van, mint embervédő. Egyetértek.

(-)

Van valami perverzül izgalmas abban, ahogy ezt-azt, apróságokat hagysz magad után egy hotelszobában, miután elutazol. Ha itt melóznék, én is mindig fürkészném az itthagyott nyomokat. Nem beszélve arról, hogy aki eléggé érzékeny a kukában hagyott szemétből is megmondja ki vagy. (Nagyon megváltozott a kézírásom, június óta.)

Szept. 14., Delhi

(-)

Az LP nagyon jól megfogalmazza az India-élményt: „India is a place to expect the unexpected and your journey through it is ultmately going to be exactly what you make of fit. This mistifying country isn’t a place you merely see; it’s an invigorating assault on all senses, an experience that’s impossible to define because it’s so incredibly different for everyone. Love it or hate it / and most visitors seesaw between the two – India will jostle your entire being and no matter where you go or what you do, it’s a place you’ll never forget.”

(-)

Szept. 15., Delhi

(-)

Gergő csodálkozott mailen, hogy nem tudtam, mi az a Kingfisher. Hát te nem Indiában vagy?! – kérdezte. Holott sosem az a fontos hol vagy, hanem hogy ki vagy. Sört utoljára Leh-be ittam, s azóta tudatmódosító anyagokkal csak Manaliban éltem, ott hasist szívtam. Ennyi. Most nem hiányzik egyik sem, sem az alkohol, sem a THC. Delhi pedig: the subwoofer’s paradise. (-) Utazni azért is jó, mert elveszíted az éned. Mindenhol otthagyod egy részét, s mikor majd visszagondolsz sosem a hely (hol) az, amire igazából emlékezel, hanem aki ott azon a helyen voltál (ki). Ebben nagyon ki lehet égni – ezért van ez a furcsa terápiás jellegű hatása az utazásnak – nem véletlenül ajánlották a régiek, az utazást, mint önmegismerő módszert. Most képzeld el Csomát, hányféle helyen-világon járt át, hogy az hányféle ilyen kiégést jelent.

Szept. 16., Agra

Agra. A globturizmus-terrorizmus fellegvára. Még szerencse, hogy a fotók jól hazudnak. Éppen ahogy az LP mondja: a helyiek még a Buddha türelmét is próbára tennék. Mindenki a pénzedet akarja, és lehetetlen lerázni őket, legfeljebb figyelmen kívül hagyni. De lazítani, azt nem. Taj mahal ide vagy oda, nem szeretek úgy sétálni vagy fotózni, hogy három purdé megállás nélkül azt hajtogatja körülöttem: one photo, taj mahal, twenti rupees. Add még hozzá a riksások tömegét, meg az árusokat hello sir, how are you, where are you from, come into my shop, meg az eszméletlen nagy meleget. Hasogat a fejem. Ez egy nagyon szar nap. A Taj Mahal aljában.

*

Láttam ma egy subwooferes motorosriksát technozenével – a nap mélypontja.

A riksában felejtettem a kalapomat, és a riksás utánamhozta – a nap fénypontja.

*

Alkonyat. Megszólalnak a müezzinek. Mint mindig, nagyon jól esik a szívemnek – a hatalmas zajkáoszban egy kis éberség.

(-)

Nyilván velem is baj van, nemcsak Agrával. Már nem tudom befogani ezt a rengeteg ingert, szelektálni már nincsen erőm, megteltem, túlcsordultam, megcsömöröltem.

(-)

Szept. 17., Agra

 (-)

Ma reggel már a fejem sem fájt (igaz, a hőség miatt alig aludtam az éjjel), Agrát is kezdtem kiismerni, így a türelmem is nagyobb lett. Megálltam a wallah-tenger közepében, és ahogy megállás nélkül és halálkomolyan (hiszen a betevőjük múlik ezen) hadarták a dumát (come with me), egyszerre kb. 5 irányból, elkezdtem nekik ugyanúgy visszahadarni az enyémet (no, thank you) - kacagva. Bolondnak néztek, s megtorpantak. Elhallgattak, s akkor már mondhattam neki, hogy relax, please relax. Volt, aki végül nevetve bocsánatot kért. Nem csodálkozom, hogy ezt teszik a turistákkal, egyébként, többségüket nagyon könnyen át lehet verni, főleg az amerikaiakat, akik nem tudnak direkt és határozott nemet mondani. Ha látnád, hogy a helyi fényképészek milyen pozíciókba állítják be a turistákat… Micsoda színek vannak itt, ha látnád. Ideális fotóhely.

108 fotó fér még erre a kártyára.

(-)

Ezzel csak annyit akartam igazából mondani, arra volt jó, hogy egy újabb illúziónak mondjak búcsút, a legnagyobbnak, az emberek jóindulatára gondolok. Nem is, inkább az abba vetett hitre. Ez a világ egy híd, ne építs rá házat – szól a Jézus/Korán idézet Agrától 10 km-re, egy mecset falán. Ja, ne. Csak játék, illúzió, karnevál.

(-)

A riksások ma is szinte összeverekedtek felettem, nyírják egymást a lé miatt. Végül egy öreg visz el az állomásig, 20 rúpiát kér, ilyen szerencsétlen és rozoga riksát még nem láttam. Lealkudom 15-re, de végül 20-at adok neki – látom, hogy kicsordul a könny a szeméből. Vajon miféle személyes történet lehet az a könny mögött? (-) Ittam egy Pepsit egy tetőteraszon. Egy 12-13 éves kislány szolgált ki, úgy rámnézett, mikor kihozta, s aztán végig szemmel tartott, s hozzá úgy mozgott mint egy 19 éves, hogy összerezzentem; az a rossza, ki rosszra gondol.

(-)

A nap, s talán egész utam, legszebb fotóját, az állomás felé menet, nem kaptam le. Nem volt szívem elrontani a tökéletes pillanatot. Maradjon az én titkom. Az a kép.

(-)

A mai napon levontam utazásom első nagy, és talán legfontosabb személyes következtetését. Utazni csak úgy érdemes, ahogy Csoma tette. Vagyis megtanulni (legalább alapfokon) azt a nyelvet, amiben ott élnek. Nem 1-2 hétre, hanem legalább 3-6 hónapra. Igen, azt hiszem, ebből kiindulva, is, Csoma volt a legnagyobb magyar utazó. Nem botanikus, nem explorateur, nem földrajz- és nem nyelvtudós. Hanem utazó – a szó legnemesebb értelmében. Nem turizmus, hanem utazás.

(-)

Szept. 18., Delhi

(-)

Eltelt ez a 3 hónap, egy szempillantás, és már érzem, ahogy közeledik a féreglyuk, és belekerülök, és a másik végén valahol Bukarestben kidob majd magából. És, kezdődik a következő utazás. Szemztem ma a könyvesboltban a Lonley Planet Japan-nal – nem, az még nagyon mesze van. Sikerült néhány ajándékot is vennem, a maradék pénzből, semmiségeket. Az igazi ajándék, persze, a fontosabb embereknek majd egy-egy fotó lesz, papíron.

(-)

Nem tudom januárban-januártól hol leszek. Decemberig látom a jövőmet – de, hogy utána milyen utazás vár rám (kívül és belül), azt nem tudom.

(-)

Júniusban azt írtam: „Sosem vágytam Indiába”. Most ezt írom: tudom, hogy visszavágyom majd. Sőt, talán majd vissza is jövök, így vagy úgy - ki tudja.

(-)

A fotók hazudnak. A fotó a káprázat művészete – annyi hitelt adj neki, amennyit a káprázatnak adsz.

(-)

Érdekes, ahogy a Párizskékből Himalájakék lett.

(-)

Ahány ember, annyi nyelv – talán így jellemezhetném a lefutott belső kört. És így fogalmaznám meg a buddhista bódhiszattva-gyakorlat esszenciáját, is, egy mondatban. Hogy ezt így megfogalmaztam, a projektnek, vagyis végső soron Csomának köszönhetem. Lássuk a gyakorlatban. Menjetek, menjetek tovább. Míg otthonomat meg nem találom. Míg otthonomra mindenütt rátalálok. Utazni annyi, mint a senki földjén időzni – robotpilóta, káprázat, karnevál. S ha néha mégis találkozások történnek, olyankor otthon vagy – hosszabb-rövidebb időre. Életünk zarándoklattá válik. Ami Csomát illeti, ő volt az egyik legérdekesebb ember, akivel csak valaha is találkoztam (Malan, 1883) –az ilyen találkozás igen ritka. May his achievements (and life) inspire future generations!

(A titkos kört ne is próbáld kérdezni.)

csend a zajban

tej a vajban

zaj a csendben

vaj a tejben

karnevál