© Sütő Zsolt 2007

„Sietnem kell e földről, hol még az érettebb emberek is tele vannak előítéletekkel.” – Csoma, 1819

Egyik legérdekesebb dolog Csomával kapcsolatban az, hogy ő a Tibeti-Angol szótárat készítette el. És nem a Tibeti-Magyart.  

Csoma emberi arcát összerakni képtelenség. Kétkedem azokban (pontosabban leírásaik valóságközeliségében), akik ennek ellenkezőjét állítják (lásd pl: az erdélyi szcientifisták hősmagyar-képe, Szemző kontemplatív jellegű utazója, a magyar buddhisták bódhiszattvája, stb.). Ezek mind vetítések. Vagyis: inkább szólnak azokról az emberekről, akik állítják, mint magáról Csomáról. S ebbe a kirakósjátékba valszeg én is beleestem. 

Utazni annyi, mint a senki földjén időzni – robotpilóta, káprázat, karnevál. S ha néha mégis találkozások történnek, olyankor otthon vagy – hosszabb-rövidebb időre. Életed egyetlen folytonos zarándoklattá válik. Ami pedig Csomát illeti, hm, ő volt az egyik legérdekesebb ember, akivel csak valaha is találkoztam (Malan, 1883) – az ilyen találkozás igen igen ritka. Csend pedig csak bent, és sehol másutt. 

Azon gondolkodtam ma, míg a kolostorban elnéztem azt a több mint 200 fegyelmezett szerzetest, ceremónia közben, hogy Csoma talán valóban nem kötődött senkihez – vagy inkább úgy (nem) kötődött az emberekhez, ahogy pl. én sem. Mert sok lény/ember él bennem, vagy legalábbis a mentális lenyomataik, akikhez/amikhez úgymond kötődöm – de igazából mégsem. Én is egyedül vagyok az úton; akadnak néha találkozások, némelyik erős és hatását hosszú ideig érzem – de ezek mégiscsak mind párhuzamosak.

Túl kevés a közvetlen nyom, amit itthagyott maga után. Halála előtt, Campbell doktor szerint Csomát két téma hozta lázba: egyik a magyarság eredetére vonatkozott – másik meg a buddhizmusról vallott „sajátos elképzelései”. Hogy ez mit takar, arra nem tér ki.

Mondom én, innen, ahol és aki vagyok, oda, ahol és aki te leszel, mire hazaérsz, hogy utazni (is) csak úgy érdemes, ahogy a régi szufik tették, ahogy a csillag megy az égen. Különben az lesz, ami van, ahol ma tartunk, nézz körbe magad körül. Pontosítok és árnyalok: ahogy Csoma tette. Vagyis megtanulni (legalább alapfokon) azt a nyelvet, amiben ott élnek. Nem 1-2 hétre, hanem legalább 3-6 hónapra. Igen, azt hiszem, ebből kiindulva, is, Csoma volt a legnagyobb magyar utazó. Nem botanikus, nem explorateur, nem földrajz- és nem nyelvtudós. Hanem utazó – a szó legnemesebb értelmében. Nem turista, hanem utazó.

Nagyon érdekes munka lenne/lehet pl. Csomát megformálni (játék)filmben. Időnként szakállat hagy(hat)ott magának (hiszen logikus) – de a szakállas Csoma képe nem él(het) bennünk, mert ez a rajz, a Schöfft Ágostoné, beretváltan ábrázolja.

A legtöbb hasonló Csoma-rajongó-kutató folyton az önfeláldozás szót használja Csomával kapcsolatban. Ez a legmélyebb tisztelettel is ferdítés. Nem önmagát áldozta fel az ún. nemes célért. Ő így élt, így gondolkodott, ez volt a dolga; számára, az ő világában ez volt a normális. Inkább önmegadás/önátadás, és nem önfeláldozás.

Reggel, indulás előtt bementem a kolostor szertartástermébe (fotóztam), szagolgattam. Nem sokat változhatott Csoma óta. Lobzang szerint én egy láma vagyok. Kicsit tiltakoztam, aztán kiegyeztünk a half-lámában.

Utazni, első személy egyesszámban azért is jó, mert elveszíted az éned. Mindenhol otthagyod egy részét, s mikor majd visszagondolsz sosem a hely (hol) az, amire igazából emlékezel, hanem aki ott azon a helyen voltál (ki). Ebben nagyon ki lehet égni – ezért van (lehet) ez a furcsa terápiás jellegű hatása az utazásnak – nem véletlenül ajánlották a régiek, az utazást, mint önmegismerő vagy önfordító módszert. Most képzeld el Csomát, hányféle helyen-világon járt át, hogy az hányféle ilyen kiégést jelent.

Nem az 1300-as Daciák hörgésére és nem az új autók pittyegésére ébredek – amiért nagyon szerencsésnek érzem magam. Hétkor szól a karórám, elhúzom a függönyöket, s nézem a tibeti kéket. Így ébredek. 

Csend, a subwooferworld fölött többezer méterrel. Panoráma, kék. Igazi széles rálátás, a lélek még szélesebb világára. Nem ér fel ide sem a zaj, sem a játszma. 

Reggel ötkor a gong hangjára ébredek. Nem túl hangos, de igen erőteljes, mély, és ugyanakkor gyöngéd is. Hajnalban hibátlan csend van a kolostorban, csak a Tsarap folyó zúgását hallani a háttérben, a völgy aljáról. A gong pedig átrezgi magát a szobák falain, meg a sziklákon, s eljut mindenkihez. Hozzám is. Így ébredek.  

A fotók hazudnak. A fotográfia a káprázat művészete – annyi hitelt adj neki, amennyit a káprázatnak adsz.